Abydos Gate Abydos Gate Abydos Gate
Címoldal Fórum Vendégkönyv Hírek Letöltés Kérdőív E-mail Frissítések Linkek GYIK


Tolték, maja, kicse és azték istenek
Írta: Nováki Ákos Tamás (Platschu)

Mezo-Amerikában a 7. században megjelennek a toltékok. A Mexikóiak története rajzaik alapján című ismeretlen szerző által a 16. században írott spanyol krónika nyelvű krónika szerint a toltékok főistene Tonakatekuhtli és felesége Tonakasziuatl. Volt nekik négy fiúk: a vörös Teszkatlipoka, a fekete Teszkatlipoka, Kecalkoatl ás Vicilopocstli. E négy fiút a négy égtájjal - kelettel, északkal, nyugattal és déllel - azonosították. A mítoszok szerint Kecalkoatl és Teszkatlipoka lehozta az égből Tlaltekutli földistennőt, aki "minden ízében telis-tele volt fejekkel és szájakkal, s úgy harapott velük, mint egy vadállat és mielőtt ők alászálltak volna, már volt víz, amelyet nem tudni ki teremtett" (A. Teve : Mexikó története). Az istennőből földet, hajából fákat, virágokat és füvet, szeméből kutakat, forrásokat, barlangokat, szájából folyókat és nagy barlangokat, orrából völgyeket, vállából hegyeket csináltak. A föld teremtése után 600 évvel megteremtették a tüzet és a Napnak a felét, azután Kecalkoatl és Vicilopocstli isten rendeletére emberpárt teremtettek. A férfinak megparancsolták, hogy szántson, az asszonynak, hogy fonjon és szőjön. Ezután megteremtették a napokat és beosztották őket a hónapokba. Amikor látták az istenek, hogy a fél Nap kevés fényt ad a földnek, Teszkatlipoka maga változott Nappá és az első világkorszaknak ez volt a Napja. Majd óriásokat teremtettek az istenek, ezek nagyon magas és nagyon erős emberek voltak.

A majáknál a klasszikus korszak panteonja igen népes és bonyolult felépítésű volt. Eleinte helyi istenségek alkották, akik a törzsszövetségek, államalakulatok növekedésével egységes genealógiai rendszerré rendeződtek. A panteonban megkülönböztettek istencsoportokat: a termékenység és a víz istenét, vadászisteneket, a tűz, a csillagok és a bolygók isteneit, a halál és a háború isteneit és másokat. A maja mítoszok szerint, akárcsak a nauráknál a világmindenség 13 égből és 9 alvilágból állt. Az indián források gyakran emlegetik az egek urainak, az Oslahun-Ti-Ku isteneknek a csoportját. Ezek az istenek a tizenhárom napos hétneknek voltak a pártfogói (pontos nevüket nem ismerjük) és harcban álltak egy másik istencsoporttal, a föld alatti világ uraival, a Bolon-Ti-Kuval. E két csoportot gyakran egynek fogták fel. A maják hite szerint a világmindenség közepén áll a világfa, amely az égnek mind a 13 rétegén áthatol és az ég sarkainál, vagyis a négy világtájnál négy másik fa áll: vörös (kelet), fehér (észak), fekete (nyugat) és sárga (dél). A négy világtájjal azonosították a Csakokat, vagyis az esőisteneket, a Pavahtunokat (szélistenek) és a Bakab isteneket, akik az eget tartották vagy hordozták. Ők a világfán tanyáztak és a világtájnak megfelelő szín szerint különböztek egymástól. A vörös csakok, pavathunok és bakabok keleten, a fehérek északon voltak. Egy-egy szín hármas csoportja írányította az éveket. A maja panteonban jelentős helyet foglalt el az ifjú kukoricaisten, aki kukoricacsőszerű fejdíszt viselő, fiatal férfinak ábrázoltak. Az égi istenek között a főhelyen Icamná, a világ ura állt, akit fogatlan szájú, ráncos öregembernek képzeltek, hatalmas, szétágazó orra a tűz stilizált jelét idézi. A klasszikus korban antropomorf ábrázolásai is előfordulnak. A többi isten közül említeni kell a völgyek istenét, a vadászistent, a szarvasok, a halál istenét, a jaguáristeneket. Nagyon meghatározott ikonografikus megjelenése volt a teherhordó istennek: arca és teste fekete, szeme különleges, orra előreugró, alsó ajka lefittyedő és homlokán a teherhordáshoz használt bőrszíj. A nőistenségek népes seregében főhely illette meg a "vörös istennőt", akit ragadozó állat lábaival s fejdísze helyén kígyóval ábrázoltak. Említést érdemel Is-csel, a holdistennő is, a szövés, a gyógyítótudomány és a gyermekszülés pártfogója. Egyes istenek állat vagy madár alakúak voltak. Az olmék hagyományban gyökerező jaguáristenek különösen összetett jelenséget alkottak, szoros kapcsolatban álltak a vadászattal, az alvilággal, a halállal ls a hadi kultuszokkal. A fekete és a vörös jaguár az esőistenhez és a világtájakhoz kapcsolódott. A klasszikus korban a jaguár ezekívül feltehetően több városállam dinasztiájának nemzetségi istene lehetett. A maja panteonban az egyik legsokrétűbb mitológiai alak Kukulkan volt. A kései maják Kukulkant (mint Kecalkoatlt) szélistenként és a Vénusz bolygó isteneként tisztelték. A főisteneken kívül létezett egy sereg helyi, valamint nemzetségi isten. Közéjük tartoztak az isteni rangra emelt ősök és a hősök is. A klasszikus kor végén Mezo-Amerika népeinél olyan mitológiai komplexum formálódott ki, amelynek alapja az a képzetrendszer, hogy az istenek csak rendszeresen kapott embervérrel tudják fenntartani életüket. Fokozott jelentőséget nyert a napisten "etetése", enélkül nem tudta megtenni mindennapos útját az égbolton.

A hegyi maják (kicse, kakcsikel, kekcsi) panteonját kevésbé kutatták, mivel mitológiájuk vonatkozásában csak két fő forrás maradt fenn: a Popol Vuh című kicse eposz és Bartolome de Las Casas művei. A mítosz fő változata szerint a világ teremtésében több istenházaspár működik közre: a "teremtő anya" és "teremtő apa"; a "szülőanya, nagy anya" és a "fiak nemzője, nagy atya"; "a hatalams hódító (anya)" és a "zöld tollakkal borított kígyó (Tollaskígyó)". A mítosz másik változatában a világot Tepeu istennő és két isten, Kukumac és Hurakán teremtte. Létrehozták a földet, a hegyeket és völgyeket, a növényeket és állatokat, megpróbáltak embert is formálni agyagból, de alkotásuk szétfolyt, mozogni nem tudott és a bosszús istenek megsemmisítették. Akkor fából faragtak embereket, azok meg tisztelenetlenebbek és engedetlenebbeknek bizonyultak. Az istenek özönvízt támasztottak és az szinte minden embert elpusztított. Akik meg tudtak menekülni, kis majmokká változtak. Az istenek a következő alkalommal készítettek négy embert. Ezek viszont túlságosan értelemesre és jó felfogóképességűekre sikerültek, ami nem tetszett az isteneknek, ezért Hurakán ködöt lehelt a szemükre - ettől fogva sok minde titokzatossá és érthetetlenné vált számukra a világon. Miközben a négy kukoricaember aludt, az istenek négy asszonyt teremtettek és nekik adták. Ez a négy emberpár lett a kicsék és más népek ősszülője. Számos kicse mítosz beszéli el az ikeristenek, Hunahpu és Sbalanke eredetét, harcát a holtak birodalmának tizenkét urával és istenével, a Sibalba istenekkel, akik közt Hun-Kame és Vukub-Kame töltötte be a vezető szerepet.

Az aztékok a 13. században érkeztek az ország északi feléből a Mexikó-völgybe, átvették elődeik, a toltékok valamint a zapotékok, maják, mistékek és tarszkok mitológiai fogalmait. Az azték panteonba bekerült a szomszédos és a leigázott népek számos istene. A spanyol hódítás megszakította a sok forrásból fakadó és sokarcú azték mitológia további fejlődését. Az azték mitológia fő motívuma a két kezdet, két őselem (a világosság és a sötétség, a Nap és a víz, az élet és halál) örök harca, a világmindenség szakaszos vagy ciklikus fejlődése, az ember függése a természeti erőket megtestesítő istenek akaratától. Ott volt még az a kényszer, hogy az isteneket szüntelenül (egyeseket naponta) embervérrel kell táplálni, ami nélkül elpusztulnának. Az istenek halála viszont világkatasztrófát okozna. Ez a képzetrendszer váltotta ki a kötelező emberáldozat gyakorlatát. Az aztékok ritkán emlegetnek valamiféle rokoni kapcsolatot az istenek között. Ugyanakkor jellemző, hogy az istenek szingulárisak és plurálisak. Így például van az esőisten Tlalok és sok-sok tlalok, akik a hegycsúcsokon tanyáznak. Van a fehér Teszkatlipoka (azonos Kecalkoatllal) és a vörös Teszkatlipoka (azonos Sipe-Totekkal). A mítoszok úgy beszélik el, hogy a világmindenséget Teszkatlipoka és Kecalkoatl teremtette és az négy fejlődési szakaszon ment át. Az első korban (" Négy jaguár ("Négy ocelot") kora") Teszkatlipoka volt a főisten Nap alakjában és a kor azzal ért véget, hogy a jaguárok elpusztították a földet akkor benépesítő óriások földjét. A második korban ("Négy szél") Kecalkoatl lett a Nap. Ez a kor szélviharokkal ért véget és az emberek majmokká változtak. A haramdik Nap Tlalok kora ("Négy eső") lett, ami a világot elpusztító tűzvésszel ért véget. A negyedik korban ("Négy víz") a vizek istennője, Csalcsivitlikue lett Nappá. Ennek a kornak özönvíz vetett véget, amelynek során az emberek hallá változtak. A jelenlegi, ötödik korszak ("Négy földrengés") napistene Tonatiu. Ennek rettenetes kataklizmák okozzák majd a végét. A világmindenséget 52 évenként az elpusztulás veszélye fenyegette, ezért minden ilyen 52 éves ciklus fordulóját fokozott jelentőségű rítusokkkal ülték meg. A mítoszok szerint a világmindenség kiterjedésében a négy égtája és a centrumra osztható. A közép fölött a tűzisten, Siutekutli uralkodik. Kelet a bőség országa. Ennek ura Tlalok, a felhők és a csillagok istene, akinek apja Miskoatl. Dél ura Sipe-Totek vetésisten és Makvilsocsitl. Ezt a vidéket azonban a gonosz honának tartották. Nyugatnak pozitívabb volt a jelentése, mivel ez szolgált Kecalkoatl egyik alakváltozata, a Vénusz bolygó otthonának. Végül északon a halál istene, Miktlantekutli uralkodott. Vertikálisan 13 égre oszlott a világ (minden égnek saját istene volt) és 9 alvilágra. A spanyol hódítás korára az azték panteon több csoportra különíthető sok-sok istenből állott. A legősibb eredetű első csoportba tartoztak a természeti elemek és a termékenység istenei (Tlalok- Tlaszolteotl, Csikomekoatl - Koatlikue és mások), a másodikba a három főisten, akik szerept játszottak a panteonban: Vicilopocstli, Teszkatlipoka és Kecalkoatl. A következő csoport a csillagok és a bolygók isteneit egyesíti: Tonatiut, Mectli holdistent, Miskoatlt, a Vénusz bolygó istenét, Tlauiszkalpantekutlit, észak csillagisteneit, Szencon-Mimiskoát és másokat. A negyedik csoportba tartoznak az alvilág és a halál istenei, Miktlantekutli és felesége, Miktlansziuatl, Tlaltekutli és mások. Meglehetősen szép számmal vannak istenei az agávé levéből készült oktli bódító italnak: Majavel és Patekatl a legfontosabbak. Az utolsó csoportban vannak a teremtő istenek: Tloke Nauake, Ometekuhtli, Tonakatekuhtli és felesége, Tonakasziuatl, akik formálisan vezető voltak a panteonnak. Az istenek többségét antropomorf lénynek képzelték, csak egyiket-másikat ábrázolták ophiomorf (kígyószerű) és teriomorf (földszerű) vonásokkal. Az azték mitológiából széleskörűen merített a képzőművészet és az irodalom. A főbb istenek tiszteletére számos templomot emeltek (ezekben felállították az isten kőből vagy fából faragott szobrát) és himnuszokat költöttek. A prózairodalmat, ideértve a krónikákat is áthatotta a mitológia. Mitológiai köntösben fejlődött a filozófia is. A spanyol hódítást követően a mezo-amerikai indiánok számos mitológiai szereplője a nép képzeleétben összefolyt a katolikus szentek kultuszával. Ilyen például a gonosz Krisztusról szóló monda (Mexikó, Chiapas állam), amelynek magvát a földrengésistenre vonatkozó régi képzetek alkotják, vagy a Kecalkoatlról szóló, amelyben őt a gyermek Krisztusnak ábrázolják (Mexikó, Guerrero állam). A népek szokásaiban, játékaiban is fennmaradtak máig a mitológiai vonások.

/Forrás : Mitológiai Enciklopédia (Gondolat kiadó)/



Címoldal Fórum Vendégkönyv Hírek Letöltés Kérdőív E-mail Frissítések Linkek GYIK