Abydos Gate Abydos Gate Abydos Gate
Címoldal Fórum Vendégkönyv Hírek Letöltés Kérdőív E-mail Frissítések Linkek GYIK


Világkép, teremtés és a panteon tagjai
Írta: Nováki Ákos Tamás (Platschu)

A régi germánok mitológiájára vonatkozó adatok meglehetősen hézagosak, mivel qa germán törzsek keresztény hitre térítése aránylag korán megtörtént és mélyreható eredményel járt. A kandináv mitológia tekintetében összehasonlíthatatlanul bővebb irodalmi forrásokból rendelkezünk, mert a kereszténység Skandináviában később terjedt el, valamint Izland szigetén egészen az ún. izlandi reneszánszig (13. sz.) féltő gonndal óvták a kereszténység előtti kultúrális hagyományokat. Fő forrásaink a régebbi vagy Verses Edda (ez mitológiai és hősi énekek gyűjteménye), a 13. század második felében készült izlandi kéziratban (ún. Codex Regius 2365), az ifjabbik vagy Próza-Edda (ez a skáldok, azaz a vándor dalnokok költői mesterségének a tankönyve). Ez utóbbit a 13. században állított össze az izalndi Snorri Sturluson és skáld költeményeket, mitológiai talányok, metaforák (kenningek) megfejtését és mitológiai áttekintését is tartalmazza. Mitológiai adalékok vannak Snorri törtéenti krónikájában a Heimskringlában (Földgömb), amelyben elbeszéli a norvég és egyes svéd királyok legendás történetét (ún. Yngling-saga). Izland népét 1000-ben térítették keresztény hitre, Snorri az antik mitológiát részben allegóriaként adja elő. Szinte vele egyidejűleg Saxo Grammaticus dán krónikaíró a Gesta Danorumban több mitológiai történetet is elbeszél, az istenek helyébe királyokat és hősöket tesz. Mitológiai rendszer formájában tehát csak a skandináv mitológiát ismerjük (lényegében mint az Edda költői mitológiáját).

A skandináv eddikus mitológiai rendszer térbeli "világmodelljének" van "horizontális" és "vertikális" vetülete. Az egyikből a másikba csak bizonyos átalakulások után lehet átmenni. A horizontális vetület emberközpontú, strukturális alapját az az ellentét adja, amelyet az emberek lakta, a föld középső, meghódított részén elterülő Midgard, s a föld puszta, köves és hideg peremvidéke (Utgardm Jötünheim), az óriások (jötunok) tanyája, valamint a földet övező óceán vagyis Jörmundgand birodalma között alakul ki. Jörmungand másik neve: Midgard kígyója, ez jelzi, hogy egykor a pozitív rendszer eleme volt, a föld támasza, tartója. Ez az ellentét a közép és a periféria, abelső és külső (különösen Midgard és Utgard esetében), a "saját" és az "idegen", a "kultúra" és a "természet" oppoziciójaként jelenik meg. Az óriások országának ismérve ezenkívül, hogy északon és keleten terül el. Az észak a skandináv mitológiában fokozottan démonikus jellegű (mint számos más mitológiában is, nevezetesen a finnekében és a szibériai népekében). Északon van a holtak birodalma, Hél is. Ez egyébként még érzékletesebben rajzolódik ki a vertikális kozmikus vetületben. A világkép mindkét vetületében megvan a négy törpe, nevük a négy égtájat jelenti (Austri, Vestri, Nördri, Sudri). Ők tartják az eget a négy sarkán. A vertikális kozmikus vetület centruma a világfa, az Yggdraszil. Ez a kőrisfa köti össze az emberek lakata földet (Midgard) az éggel, ahol az Ázgárdban az istenek lakoznak, és azt ahol az elesett harcosok (einherják) sajátos "paradicsoma", a Valhöll (Walhalla) terül el és ami a legfontosabb összeköti a föld alatti világgal, ahol a holtak birodalma van, Héllel (a "lent" és az "észak", mint már említettük azonossá válik), ahol a különböző vizek fakadnak. Szinte azt is mondhatnánk, hogy a Hél az a központ, amelyben mint pontban egybeesik a horizontális és vertikális világkép. A vertikális szerkezet ellentétbe állítja az isteneket és az embereket, a kiválasztott holtak égi birodalmát (Valhöllt) és az egyszerű halandók föld alatti világát. Ennek megfelelően az égi valkűrök és a világfa tövénél tanyázó nornák a sorsistenek két kategóriáját jelentik. A Verses Edda első dalában (Jósnő jövendöléseiben) a jósnő (völva) "kilenc világot" említ (a kilenc szám toposz a skandináv mitológiában, éppenúgy, mint a hármas, amelynek többszöröse) és kilenc fatövet vagy gyökeret (még azt is gondolhatjuk így, hogy sok-sok mitikus fáról van szó), ezzel együtt azonban három gyökeret külön melít. Ezek megfelelnek az embereknek, a déróriásoknak (Hrymtursok) és a Hélnek. A későbbi keletű Próza-Eddában már kevéssé éles a vertikális vetület. Itt a gyökér nem az emberekkel, hanem az éggel kerül kapcsolatba, a déróriások eddigre már kihaltak és föld alatti birodalomban laknak. Helyettük egyszerűen óriások szerepelnek, a jötunok, akik a föld peremén élnek. A vertikális világrendben ezeknek a fa alkotta különböző kozmikus szinteknek megfelelői a "zoomorf" sorozatok: a fa csúcsában a sas, a tövénél Niddhögg sárkány és négy rénszarvas (talán a négy égtáj megfelelői), amelyek az Yggdraszil-kőris lombját eszik. Ez felel meg a középső szintnek. Nidhögg némiképp megfelel Jörmungandnak (a horizontálsi vetületben), mint ahogyna a föld alatti forrásokat és folyókat a földet körülölelő óceánnal vethetjük egybe. Ezenkívül a Valhöllben álló kecske és rénszarvas, a fa törzse és a tövénél fakadó források ebben a vertiális vetületben egységet alkotnak a szent méz révén, mint ami az élet megújulásnak és a mágikus erőnek a forrása. Az ágakon ugrándozó mókus sajátos közvetítő a "fent" és a "lent" között. Az Yggdraszillon kívül a vertikális vetületben szerepel a szivárványhíd, a Bifröszt, amely a földet és az eget köti össze egymással. A skandináv mitológia térbeli világképe ugyanolyan típusú, mint a legtöbb indoeurópai népé, sőt mint a szibériai és más népek mitológiai modellje, amelyeket strukutálisan a vilgáfa szervez egységbe.
Az idő vonatkozásában a skandináv mitológia kozmogonikus és eschatologikus mitológiára oszlik (teremtés és világvége-mítoszok). Közöttük nincs teljes szimetria. A világ egyfelől víznek és tűznek, másfelől a hidegnek egymásra hatásából keletkezik, majd tűztől, árvíztől, hidegtől és forróságtól pusztul ek. A "kezdet" és a "végpusztulás" idején lényegében ugyanúgy megsimétlődik az istenek és a khtonikus lények párviadala. Ezzel szemben az ázok és a vánok (a skandináv istenek két fő csoportja), akik a "kezdetben" egymás ellenségei voltak, a "végórában" egységes istensereget alkotnak. Ódin és Loki ikrek, egymás alteregói a kozmonógiában és egymás ellenlábasai az eschtlológiában. Ez a mitológia teremtését úgy rajzolja, mint a féktelen világűr, a Ginnungapap megtöltését és a káosz átszervezését kozmosszá. Az óriások nemcsak térben állnak szemben az istenekkel, hanem időben is megelőzik őket: Ymir, az első isteni lény, a hermafrodita óriás a kihűlő föld alatti vizekből (Elivagar), a Ginnungapap végtelen semmijét megtöltő alvilági folyókból keltkezik. Hónaljából, lába csosszanásából születnek a déróriások. Az istenek megölik Ymirt és testéből teremtik meg a világot. (Ez hasonló az indiai Purusa, a babilónai Tiámat és a kínai Pan-ku történetéhez.) Az istenek (az óriás Bur fiai) "kiemelik" a földet (valószínüleg az ősóceánból, amely a térbeli világmodellben körülöleli a földet). Ez párhuzamba hozható azzal, hogy Tór kihalássza a "Midgard kígyót". Berendezik rajta a gyönyörűséges Midgardot. Három áz (Ódin, Lódur és Hönir) életre kelti a fából faragott emberkezdeményeket, akiknek Midgardban kell majd lakniuk. Megjelennek a nornák, akik kijelölik az emberek sorsát. Az sitenek megépítik az égbolzotaot és kijelölik a Nap (Szól) és a Hold (Mani), a két testvér szerepét. A világteremtés munkájának sorámn megfékezik a khtonikus szörnyeket - Jörmungand kígyót, Fenfir farkast és húgukat, a holtak birodalmának úrnőjét, Hélt (későbbi atyjukat, Lokit is). Később azonban (ahogyan közeledik a "világ vége") ezeknek a szörnyeknek napvilágra kell törniük. A skandináv mitológiában magát a kozmogóniát is áthatják eschtologikus motívumok. Az "aranykort" (amikor minden aranyból volt és az istenek az emberek élvezték a nyugalmat) hamarosan követi az ázok és a vánok első háborúja. A kopjahalál eredetét és a hadi avatási szertartások keretében végzett rituális áldozatot, az ifjú Baldr isten megölését elbeszélő mítosz prológusul szolgál az igazi eschtologikus ciklushoz, megkezdődik a kozmosznak káosszá való visszaalakulása. Megszegnek fogadlamakat és erköclsi normákat, pártütés bomlaszt nemzetségeket, három évig tombol a hideg. A világfa beleremeg, amikor kitörnek a szabadba az alvilági szörnyek, holtakkal teli hajót sodor az ár és megjelennek Muszpell fiai, Szurt, a Muszpellheim tüzes óriása. Az istenek utolsó háborújában (Ragnarök), amelyben az istenek oldalán harcolnak a csatában elesett hősök (Einherják) is, az istenek és az alvilági szörnyek kölcsönösen kiírtják egymást. Szurt felgyújtja a világot és a világ tűzben és özönvízben pusztul el, igaz, ezután újjá is kell születnie ( a ciklikus korszakismétlődés gondolata vagy pedig keresztény hatás érvényesül). A teremtés- és világvégemítoszok körén kívül marad számos mitológiai történet az istenek és az óriások (jötunok), iletve törpék (dvergek) viszonyáról és háborúskodásáról. Az istenek és az óriások állandó harcának eseményei lényegében a kozmikus világmodell "horizontális" vetületén játszódnak le (pl. Tórnak és útitársainak útja keletre), amit csöppet sem zavarnak szerelmi kapcsolatok, sőt exogám házasságok. A jötunok igyekznek elrabolni az istennőket és az istenek varázserejű attribútumait (Tór kalapácsát, Szif hajfürtjeit, Idun ifjító almáit). Folyik értük a küzdelem, de kezdetben a varázserejű tárgyakat és varázsitalokat (Ódin dárdáját, a Gungirt, aranygyűrűjkét, a Draupnirt, Tór kalapácsát, a Mjöllnirt, a Szkidbladnir nevű csodálatos hajót, a Bríszingamen nevű nyakéket, Andvari törpe kincseit, a Költészet Mézét) ügyes dvergek készítik és az istenek mindezeket erőszakkal vagy ravaszsággal szerzik meg tőlük. Az idevágó történetek magvát etiológiai (magyarázó) mítoszok alkotják, amelyekben az istenek, mint kúltúrhősök, szörnyekkel megküzdő daliákként szerepelnek.A ránk maradt szövegekben azonban az etiológiai jelleg igencsak elhomályosodott, s helyette inkábba a javak sajátos "körforgását" látjuk az egyes "világok" között, háborús események kíséretében. Így pl. a szent méznek, az erőt, a sámánrévületet, költői ihletet és bölcsességet adó nektárnak az erdetét elbeszélő, rendkívül lényeges mítosz egyszerű elnbeszéléssé válik attól, hogyan jár körbe ez az ital az istenek-dvergek-jütunok-istenek úton. Azoknak a történeteknek, amelyekben Ódin megszerzi a szent mézet az óriásoktól, Tór pedig a serfőző üstöt (s talán amelyben Loki visszajuttatja az ifjító almát Idunnak), valószínüleg egységes etiológiai mítoasz adta alapját egy hozzá kapcsolodó rítussal együtt és ez bizonyítaná, hogy párhuzamul szolgálhat a Szomáról és Amritáról szóló indiai mítosz. A varázsitalról és az ifjító gyümölcsről szóló mítoszokban szemantikailag közel állnak a Heidrun kecske kiapadhatatlan mézes tejéről és Tór kecskéiről vagy az elesett hősök és Frey isten vaddisznójának elfogyhatatlan húsáról szóló mitológiai elbeszélésekkel ( kecske és vaddisznó a csodaparipa funkcióját is ellátja), továbbá azok a történetek, amelyek Ódin kilencet fiadzó csodakarperecéről, Frothi (vagyis Frey) csodálatos malmáról, Tór bumerángkétn visszatérő kalapácsáról szólnak, nem is beszélve olyan termékenységi szimbólumokról, mint Szif hajfürtjei vagy Freyja nyakéke. Az istenek varázserejének ls az élelemforrásoknak örök megújulását elbeszélő mitológiai jól harmonizál az egymást megölő, majd a Valhöllben terített asztal mellett újjáéledő einherjákkal is.
Az istenek szemben állnak az ellenséges khtonikus szörnyekkel ls jötunokkal. Fölébe emelkednek az álfoknak, a vegetációs szellemeknek, meg a törpéknek, a női sorsmeghatározó lényeknek (valkűrök és nornák), a földi héroszoknak. Az istenek felső panteonja a skandináv kozmoteogóniában az istenek két csoportjának, az ázoknak és a vánoknak a háborújuk utáni egyesülése, összefogása révén alkult ki, pontosabban annak eredményeképpen, hogy az ázok beolvasztották a vánokat. Az istenségeknek ezt a meglehetősen szűk kategóriájának tagjai, akik az agrárkultuszokhoz kapcsolódnak, mágikus és látnoki erővel rendelkeznek és szakrális béketűrés jellemzi őket (Njörd, Frey, Freyja). Ugyanezk a tulajdonságok az ázoknál már személyre szólóak: az agrárgazdasági jólét Tórhoz, a varázslás és jövendőmondás Ódinhoz, a békeszeretet Baldrhoz kötődött. Freyja, Ód felesége funkcionálisan, de talán genetikusan is azonos Frigg-gel, Ódin feleségével, de az előbbi a vánok, az utóbbi az ázok közé tartozik. Az istenek és az ázok számos zsövegben szinonimát jelentenek, mivel a ván agrármitológia alárendelődik az ódininak vagyis Ódin égi-khtonikus, hadi és "sámán"-mitológiájának a maga Valhölljeivel, valkürjeivel, einherjáival, hadi avatási szertartásaival. A mítoszokban úgy jelennek meg az ázok, mint egy Ódin vezette patriarchiális nemzetségi közösség, ahol a lényeges kérdéseket a ting dönti el és nagy jelentőségük van az istenek rituális lakomáinak és azokon szent italnak.
A panteon tagjai: Ódin (hatalom, bölcsesség, mágia (katonai is), harcosok prátfogója, a Valhöll ura), Tór (hadi és aghrárfunkciókat ellátó villámisten, az óriások és a világkígyó ellen vívott küzdelem fő harcosa), Tyr (régi indoeurópai égisten, a katonai gyűlések és a párviadalok pártfogója), Heimdall (az istenek és világfa őre), Hönir, Ull (íjászisten és síelő), Baldr (az ifjúő isten és a rituális áldozat), Njörd (termékenység, tenger és hajózás), Hödr (a vak isten, Baldr gyilkosa), Frey (termékenység, béke), Lokib (mitológiai csínytevő és tréfacsináló, a khtonikus szörnyek atyja, közvetítő az istenek és az óriások között), Bragi (skáldisten) és még néhány más isten. Van néhány ifjú isten is, mint Vidar, Vali, Magni és Módi, akik mint elsősorban apjukon és fivéreiken bosszút álló istenek szerepelnek, Hermod, aki igyekszik fivérét, Baldrt visszahozni Hélből, a holtak birodalmából. Vili és Vé csak, mint Ódin fivérei, "Bur fiai" jelennek meg, Ód pedig csak mint Freyja férje (s talán egyeben Ódin hiposztázisa). Az istennők ebben a panteonban (akik jobbára a vegetációs és az emberi termékenységgel tartanak kapcsolatot) elsősorban Frigg, Freyja, Szif, Idun, valamint Szkádi, a vadász és síelő istennő, néha megemlítik Gefjont és Fullát. Míg a kultuszban Ódinnak, Tórnak és Freynek volt nagy jelentősége. Az elbeszélő mítoszokban Ódinnak, Tórnak és Lokinak. E kultúrhősöknek jut a főszerep: Ódin, mint teremtő és sámán (pap), Tór, mint vitéz katona megvédi az istenekt és az embereket a szörnyektől, loki, mint negatív előjelű kultúrhős, mitológia tréfacsináló, trickster. Ódinnak az eszét hangsúlyozza a mítosz (az ész szinkretikus értelmében beleértve a mágikus erőt és az ármányt is), Tórnak a fizikai erejét és óriásokhoz illő dühét, Lokinak a ravaszságot és szélhámosságát. Tór ennek megfeleően az óriások és a világkígyó fő ellenfele. Ódin a nektár és a rúnák megszerzője, a megtesült bölcsesség, varázserő, látnoki képesség. Loki az örök fortélyos "szerző", aki mitológiai értékeket szerez az isteneknek a törpéktől, az óriásoknak az istenektől és működteti ezknek az értékeknek az örök "körforgását". Ódin is, Tór is (és a háttérbe szorított Tyr is) az ég és a háború istene. Az átfedéseket azzal sikerült elkerülni, hogy Ódin a hadi mágia és a hadak istene, a héroszok pártfogója és köztük a viszály szítója, Tór a daliaisten, aki felfegyverzett népet jelképezi, a "mieink" (istenek és emberek) védelmezője az "idegenekkel", különféle démonokkal szemben. Tyr funkciója a hadi szabályok betartására korlátozódott. Ódin az ég istene, a "katonaparadicsom" ura, Tór tevékenységi köre a villámisten funkcióira szűkült, Loki Ódin komikus dublőre a kozmogóniában, démonikus ellenfele az eschatológiában. Mindjkettőjükben vannak samanisztikus vonások, de Loki sámánútjainak határt szab a horizontális vetület, míg Ódin alakja szorosan kapcsolódik a világfához. Ezen a téren háttérbe szorította Tórt és verseng Heimdallal, az istenek őrével, aki egykor azonos volt valószínüleg Yggdraszillal, a világfával (kettejük párhuzamossága tükröződik abban a mítoszban, amelyben Ódinnak a fa alá rejtett szem és Heimdall ugyanoda rejtett hallása (vagy szarva) szerepel). Bizonyos fenntartásokkal Ódin és Loki a fehér és fekete sámánmágiát képviseli. Ódin, mint pozitív teremtő, az ázok atyja, Loki viszont a khtonikus szörnyeké. Ódin a kiválasztott égi birodalmának ura, míg Loki a holtak föld alatti birodalmát kormányzó úrnő atyja és az első halál okozója (Baldr halála) é ez a halál egy Ódin-áldozati szertartás. Hödr az igazi gyilkos. A skandináv mitológia fejlődésének során minden bizonnyal nagyon jelentős szerepe volt annak, hogy Ódin és az egész Ódin-komplexum, mint égi hadi mitológia, mindjobban előtérbe nyomakodott. Így hangsúlyosabbá váltak az eschtologikus motívumok, amelyek a szó szoros értelmében átitatják a skandináv mitológiát, legalábbis annak eddikus fejlődési szakaszán. Egyes motívumok (pl.: amelyek samanisztikus jellegűek vagy a halászkúltúrához kapcsolódnak) a lapp-finn környezet hatásának köszönhetőek.

/Forrás : Mitológiai Enciklopédia (Gondolat kiadó)/



Címoldal Fórum Vendégkönyv Hírek Letöltés Kérdőív E-mail Frissítések Linkek GYIK