Abydos Gate Abydos Gate Abydos Gate
Címoldal Fórum Vendégkönyv Hírek Letöltés Kérdőív E-mail Frissítések Linkek GYIK


Teuton (Germán) hitvilág és mitológia
Fordította: Nagy László (Lexandro)

3-4000 évvel ezelőtt, a keresztényi idők előtt a teutonok a Skandináv félszigeten, a Balti tenger szigetein és az akkori Németalföldön éltek a Rajna és a Visztula között. Politikailag nem egyesült törzsek voltak ezek, állandóan harcban álltak egymással és a külvilággal, de ugyanazt a nyelvet beszélték, ugyanaz volt kultúrájuk, valamint hitviláguk is azonos volt. Sok hitbeli jellegzetességük volt, melyeket a latinoktól, a keltáktól, a görögöktől, a szlávoktól és más indoeurópai nemzetektől vettek át, még ha akaratlanul is. Mégis egy saját, teljesen különálló hitvilágot képviseltek.

Kevés írásos emlék maradt fel ebből az időből, így pontosan nem tudjuk, hogy milyen is volt hitviláguk, és hogy mikortól is kell számítani a germán hit kialakulását. Csak az biztos, hogy a Krisztus hitét hirdető őskeresztények megjelenése előtt már komoly hitvilággal és az ezt körülvevő legendákkal rendelkeztek, melyek többé-kevésbé végső soron összekovácsolták a teuton népeket.
A történelmi feljegyzések szerint maguk a teutonok három nagy csoportra oszlottak szét. Voltak a keletiek, vagy gótok, akik az Odera és a Visztula között éltek. Közülük az i.sz. után sokan a Fekete tenger mellékére települtek át. Voltak az északteutonok, akik a skandináv területeken éltek, és voltak a nyugatgermánok, vagy más néven angolszászok, akik először a germán területek északi részén éltek, majd áttelepültek a Rajna és Duna közé, ahol többször is összetűzésbe kerültek az ott letelepedett rómaiakkal. Mindeközben a germán törzsek közül több is átkelt a tengeren és a mai Britannia területén telepedtek le. Természetesen ezek a vándorlások nagy hatással voltak kulturális és mindebből következően hitvilágukra is.

Mikor a gótok kapcsolatba kerültek a Bizánci civilizációval (Róma bukása után), az i. sz. 4. században áttértek a keresztény hitre. Nyelvük megmaradt töredékei a Bibliában található néhány szent szövegben lelhető már csak fel. Kevés olyan történész van, aki bármit is tudna mondani a gótok pogány hitvilágáról. Az általunk vizsgált teuton mitológia az északi és nyugati germán területekről származnak, melyek sikeresen vészelték át az évszázadokat továbbélve a latin és görög szövegekben. A mai időkben a klasszikus antik történelemmel foglalkozók állítják, hogy az angolszászok, a különböző törzsektől teljesen elütő hitvilággal rendelkeztek. A kultúrájuk elsősorban a Balti területeken alakult ki. Ugyanazok az istenek nem ugyanolyan szerepet töltöttek be minden törzsnél és ugyanígy a keresztény befolyás is éreztette hatását.

A britanniai angolszászok az i.sz. hetedik században tértek át a keresztény hitre. Angolszász misszionáriusok ezek után rövidesen megkezdték a germánok evangelizációját. Cherlamagne-ben ezt csak erővel lehetett véghez vinni. A skandinávok hitüket az i.sz. 9-11. század körül cserélték le a kereszténységre. Néhány görög, latin, valamint skandináv történetíró írásai kivételével csak olyan történetekre bukkanhatunk, melyek nagyrészt inkább keresztény jegyeket viselnek magukon, még ha az eredeti történetre épülnek is. A nyugati germán törzsek és angolszászoktól fennmaradt írások is csak szórványosak, hiányosak. Latin történetírók, mint Julius Caesar és Tacitus is csak másodkézből származó információkkal látnak el minket, akik a régi teuton mitológiát a rómain keresztül próbálták meg bemutatni. Pl. Donar, a villámisten nekik Jupiter volt. Woden volt Merkúr, és Tiw volt Mars. Ma nem sokat ismerünk a germánok eredeti "híres" meséi közül, így csak keveset tudunk meg démonaikról, óriásaikról és lelkeikről.

Egyedül a skandinávoknak volt meg a bátorságuk hozzá, hogy megőrizzék régi hitük emlékeit. Miközben keresztény iskolákba jártak, lejegyezték az ősi pogány legendákat, melyek isteneikről szóltak. A legöregebb ilyen jellegű gyűjteményes írás az Eddák, mely elmeséli az ősi istenek színes, veszélyes és csodálatos történeteit, mindezt másodkézi információk, vagy befolyás nélkül. Persze a legtöbb legenda a nagy ősi istenekről maradtak fent, mint Wodan-Odin, vagy Donar-Thor. Ezek a történetek megtalálhatóak a többi teuton törzs legendáiban is, de eléggé eltorzult formában. Így úgy tűnik, hogy a skandináv hitvilág az, mely a történetek nagy részét kiteszi.

A világ, az istenek és az ember születése

Az idők kezdetén - ahogyan az izlandi öreg bárdok mesélik - nem volt homok, vagy jégfolyam. A föld még nem létezett, sem az ég, mely ma lefedi azt. Még fű sem nőtt sehol. Csak a kietlen pusztaság és űr létezett. De sok idővel ezelőtt a tenger megszületett, Niflheim, egy világ, mely ködökből és árnyékokból állt, kezdett formálódni, a pusztaság északi részén. A Niflheim közepén a Hvergelmir forrás fakadt, melyekből 12 jeges folyam folyt. Délre a tűz földje, a Muspelisheim volt. Innen olyan folyók áradtak, melyek enyhén mérgezőek voltak, de folyásuk közben ihatókká váltak. Ám miközben észak jege és dél tüze találkozott egymással, a jeges párából egy emberi formájú óriás született meg, Ymir - minden idők legelső élőlénye.
Ymir volt minden óriások atyja. Egyszer mikor elaludt, megtörtént, hogy verítékben fürödve ébredt: bal karja alatt megszületett a férfi és a nő, akik úgy néztek ki, mint ő maga. Eközben az olvadó jégből megszületett egy tehén is, Audumla, az óriások szoptatós-dajkája. Ymir, szomját a négy tejfolyammal oltotta. A tehén maga pedig egy jégtömböt nyalogatott, melynek sótartalma jóllakatta őt. Ekkor, miközben a jég felolvadt szájában, először létrejött a haj, aztán a fej, majd végül a teljes teste annak az élőlénynek, melyet Burinak hívtak. Burinak volt egy fia, Bor, aki elvette az óriás egyik lányát, Bestlát. Így ő lett az apja a három istennek, Odinnak, Vilinek és Ve-nek. Ez a három isten azonnal harcot kezdett az óriások ellen, mely végül az óriások megsemmisüléséhez vezetett. Elsőnek az öreg Ymirt ölték meg. Olyan sok vér folyt el Ymir testéből a pusztaságba, hogy minden óriás beleveszett Bergelmir kivételével, aki egy kis hajón feleségével együtt sikeresen megmenekült. Tőlük származott az óriások új nemzedéke.
Eközben Bor fiai kiemelték Ymir eltorzult testét a tengerből, a test földdé változott, melynek a Midgard, vagyis a "közép felett" nevet adták, mely azt szimbolizálta, hogy ez található félúton Niflheim és Muspelisheim között. Ymir húsa lett a föld, vére az azt körülölelő tenger. Csontjaiból az istenek hegyeket, hajából pedig fákat emeltek. Aztán fogták a koponyáját, és négy pillért hoztak létre belőle, melyek a mennyországot tartották. Ide helyezték el a Muspelisheimből megszökött szikrákat, ezekből jöttek létre a Nap, a Hold és a számtalan csillag. Az istenek megmondták, hogy hogyan haladjanak, hogyan váltsanak nappalról éjszakára, és mennyi idő legyen egy év. A Nap, a déli égen haladva fényét és melegét szétárasztva haladt. És rövidesen megjelentek az első fűszálak is.
Eközben több isten is érkezett és csatlakozott Borhoz. Hogy honnan érkeztek ide és mely óriások fiai voltak, arról a skandináv írók nem beszélnek. Odinnal együttműködve ezek az új istenek nekikezdtek, hogy megépítsék saját otthonukat, melyet Azgardnak "Áz felettinek" neveztek el, és mindegyik istennek megvolt itt a saját székhelye. Az észak-germánok azt gondolták, hogy ezek pontosan olyanok, mint a saját nagy farmjaik, vagyis a főrész egy nagy terem volt, egy hall, melyben a fogadásokat és banketteket tartották.
Lakóhelyük között és az emberek lakóhelye között létrehoztak egy hatalmas hidat, hogy azon közlekedhessenek, ez pedig a szivárvány volt, vagyis a Bifröst.
Aztán létrehozták az embert, aki belakhatná a földet. Ymir oszlásnak induló tetemében lárvák kezdetek el növekedni. Ezekből a lárvákból az istenek törpéket formáltak, melyeknek emberi alakot adtak. Mivel Ymir testéből származtak, ezért az istenek úgy határoztak, hogy a középső földön kell élniük. Nem volt köztük nő és nem volt gyermek sem. Amikor megszűntek létezni, két herceg az istenek közül más törpékkel helyettesítették őket. Ezek a törpék végül is már végtelen sokáig éltek tovább.
Az észak teutonok hitének alapköve az volt, hogy az ember a természet gyermeke. Három isten, Odin, Hoenir és Lodur együtt utaztak a még kietlen, sivatagos földön. Egy napon két eltorzult, és élettelen fatörzs között haladtak el. Az istenek úgy határoztak, hogy élő halandókat formálnak belőlük. Odin adta nekik a légzést, Hoenir a lelket és más fontos dolgokat, Lodur pedig az élet melegét és színét. A férfit Ask-nak, a nőt pedig Embla-nak hívták. Tőlük származott az emberek faja.
Tacitus Germánia c. művében a nyugat-germánokra hivatkozik, és egy teljesen más tételt ad elő. Az első ember - ezekre a törzsekre hivatkozva - Mannus volt, akinek az apja az isten, vagy óriás Tuisto volt. Mannus-nak három fia volt, mindegyik a három fő germán törzs megalapítói voltak. Ez a kapcsolat valószínűleg Tacitus kitalációja volt. A Tuisto név valószínűleg a "kétnemű lény" lehetett, és a második a Man szóból jött, és az első gondolkodó és szabad akarattal rendelkező lényre vonatkozik.
Az észak teutonok hite szerint a föld, ahol az ember élt, mindenhol vízzel volt körbevéve. Ez terült el egészen az ismeretlen földekig, a pusztaságig. Ebben a tengerben élt egy hatalmas hüllő, Midgard Kígyója, aki a tengeri örvényeket keltette.
Midgard alatt volt még egy világ, mely a görögök alvilágához hasonlatos volt, a skandinávok ennek világnak a Niflheim nevet adták, mely a holtak hazája volt. Ez a világ egy kietlen, barátságtalan, jeges terület volt, melyben törpék és óriások laktak, akiket az írok időnként hóval teljesen belepetten írtak le. Ez a világ Hel istennő birodalma volt, és a birodalom bejáratát egy hatalmas kutya, Garm védelmezte, akinek az volt a feladata, hogy minden élőt távol tartson a holtak birodalmától.

A világok ilyen felosztása nem egyezik meg az eredeti teuton mitológiai világleírással, ahol a földet a tenger veszi körbe és azon túl, a pusztaságban élnek a törpék és az óriások. Valószínűsíthető, hogy csak jóval később, a görög és más kultúrák hatására változtatták meg ezt a világfelépítést a három egymás fölé helyezett dimenzióval.

A germánok hite szerint az egész világ egyetlen fa. Ez a fa az iratok szerint egy kőrisfa, melyet Yggdrasil-nak hívnak, és egyik gyökere egészen az alvilágig, míg egyik ága egészen a mennyországig ér. Az első gyökér vezetett a Niflheim-be, a második az óriások országába, melyet jég és hó borít, és egészen a Mimir hegységig ér, ahol a Tudás forrása állt, melyből maga Odin is inni akart, még ha ennek ára egyik szemének elvesztése volt. Végül a harmadik gyökér volt a Nornok legokosabbjának, Urdnak a forrása. Minden nap, mikor a Nornok vizet vesznek kútjukból, akkor abból a vízből vesznek, mely a gyökeret is ellátja vízzel.

A fa legmagasabb ágán egy arany kakas figyelte a horizontot, hogy figyelmeztesse az isteneket, ha ősi ellenségeik, az óriások támadásra készülnének ellenük. A fa tetején figyelt Heimdall isten is, akinek kürtje egy napon a végső csatára hívja majd az Áz isteneket azok ellen, akik vesztüket akarják. A fatönk közelében volt egy üres tér, a béke helye, ahol az istenek mindennap találkoztak, hogy igazságot osszanak. A fa ágai között Heidrun élt, aki Odin harcosainak azt a tejet adta, mellyel jóllakhattak.

A démonok rendszeresen arra törekedtek, hogy elpusztítsák az Yggdrasilt. Egy leleményes szörnynek, Niddhög kígyónak majdnem sikerült is elpusztítania, miután több gyökerét is elharapta, ám a Nornok elővigyázatosságának köszönhetően az elpusztíthatatlan fatörzs továbbra is a föld közepe felé mutat.
A germánok hite szerint az univerzum maga is egy fa hátán létezik. Kétségtelen, hogy világleírásuk felépítése saját házaik felépítéséhez hasonlított, mivel hatalmas farönkökből rótták össze lakóhelyeiket. Több germán település állított fel pilléreket a lakóhelyükhöz közeli dombokon. Ezek az építmények az univerzum fáját jelképezték, és az ilyen építményeket Irmensul-nak hívták, mely "óriás oszlop"-ot jelent. 772-ben, a szászok elleni hadjárat során Cherlamagne-ben, mely a mai Vesztfália területén található, volt az egyik ilyen pillér, és mely a nagy hadjárat egyik célja volt, megsemmisült.
Ez a világ nem volt örökérvényű. A végén elpusztul majd, és vele pusztulnak az istenek is. Ez majd akkor fog eljönni, mikor a gonosz óriások és démonok, akik az alvilágban élnek, el akarják pusztítani azt a rendet, melyet az istenek hoztak létre. Senki sem tud majd ellenállni, ez lesz az Istenek Alkonya és az univerzum pusztulása. Ám mielőtt megnéznénk, hogyan is lesz vége az isteneknek, ismerjük meg őket és személyiségüket.

A nagy teuton istenek

A teuton panteon soha nem tartalmazott meghatározott számú istent. Számuk időről-időre, korszakról-korszakra változott. Voltak istenek, akiknek sok követője volt és akadtak olyanok is, akik az idők folyamán elvesztették befolyásukat, vagy éppen ellenkezőleg, nagy követőszámra tettek szert. A teuton istenek nem voltak más mitológiák szereplőihez hasonlatos emberfeletti halhatatlanok, halandóak voltak, mint az emberek, és a szerencse is éppen úgy beleszólt életükbe, mint az átlagemberekébe.
Három olyan isten volt, akit mindenképpen meg kell említenünk. A legelső volt Woden, akiket az északi teutonok Odinnak hívtak, Donar, akit a skandinávok Thorként emlegettek, és Tiw - vagy a déli teutonok szerint Ziu - akit északon Tyr-nek hívtak.
Ők az istenek első generációját alkották, az Ázok faját, de volt egy második generáció is, melyet Vanir népének hívtak. A leghíresebb Vanir Frey volt. Vanirt hatalmas összeomlás érte, ezért Frey Azgard-ba menekült, így lett az Ázok tagja, mint Odin, vagy Thor. A teuton istenek, még az istennők is olyan harcosok voltak, mint akik hittek bennük, csatában félelem nélkül az első sorban harcoltak.
A teuton panteon sokban hasonlított más indoeurópai nemzetek hitvilágához. Különösképpen felismerhető volt ez a római és az indoárják hitében, például az indiai történelemben három nagy társadalmi réteg volt elkülöníthető. A királyi és a papi réteg, a harcosok, és utánuk pedig az egyszerű földművesek. Ugyanez a koncepció volt az isteneknél is megfigyelhető, azzal a különbséggel, hogy a teutonoknál a harc volt az elsődleges.

Woden-Odin. Woden volt a legnagyobb és leghíresebb isten évszázadokon át, különösen a germánok ősei között. Mikor Tacitus megírta Germánia c. művét, i.sz. 200 körül, úgy írta le, hogy Woden vallása a legnagyobb mind közül. Mikor az 5. században az angolszászok megtámadták Britanniát, Woden hitét is magukkal vitték, és úgy honosították meg, hogy Woden-t királyaik elődjeként hirdették. A hét harmadik napja a szerda (wednesday) az ő nevét viseli, mely direkt fordítás a latin mercuri dies-nek, ami a franciáknál mercredi néven szerepel.
Egyes források Wodent egy felkapaszkodott istennek tartják, aki egy átlagos démonból nőtte ki magát istenné. Ez természetesen nem igaz. Igazi létrejötte a következő: amikor heves viharok idején égzengés és villámlás töltötte be az eget, a germánok hite szerint az égen harcosok csaptak össze, akik élő harcosok fantomjai. Ez volt a "dühös hadsereg". Ennek a hadseregnek volt egy vezetője, akinek a neve mind a mai napig fennmaradt a germán nyelvek mindegyikében (német wüten - düh szó), akinek a neve Wode volt. Így született meg a germánok ősei között a név: Woden, vagy Wotan, aki a skandinávok között Odin.
Kezdetben ez az isten egy lovasként volt ábrázolva, ő volt az, aki hősiességet és győzelmet hozott az embereknek és irányította sorsukat. A későbbiek folyamán ez az istenkép átváltozott a szellemlét istenévé, és a rómaiak valószínűleg ezért azonosították őt Merkúrral. Nincs arra bizonyíték, hogy Woden eredeti funkciója a vadászat istene lett volna, igaz más források viszont egy olyan istenként írják le, ahol ő a Másik Világ egy varázslóistene. Arra sincs egyértelmű bizonyíték, hogy Woden neve a Wode szóból jött volna, igaz a két szó szintaktikájában nagyon hasonló. Woden azt jelenti, hogy "a düh, vagy 'Wode' mestere", mely annak a jele, hogy ő az, aki láncaiból rászabadítja a világra erőit. A germánoknál nem is annyira a harcosok istene volt, bár kétségtelen, hogy csatában mindenki őhozzá fohászkodott, tőle kért segítséget.
Északon Woden-t Odinnak hívták. Ő volt a háborúk és az intelligencia istene. Megvolt hozzá a képessége, hogy bármivé átváltozzon, legyen az hal, madár, bika, kígyó, vagy szörny. Ha megjelent egy csatában, nem volt előle menekvés, könyörtelenül megölte ellenfeleit. Odin volt az, aki meghozta azokat a törvényeket, melyek szerint az emberek éltek. Tűzhalált halt harcosok lelkeinek vezére volt, és ők kísérték őt akkor is, mikor elérte a Valhallát.
Ő volt a bölcsesség és az irodalom istene volt. Nem volt egy harcias isten, de kegyetlen harcos volt, ha a helyzet úgy kívánta. Odinnak a Valhallában volt egy nagy palotája, mely színarany volt és itt várta azokat a harcosokat, akik harcban haltak meg. A palotának 540 ajtaja volt és mindegyik olyan nagy, hogy 8000 katona is átférhetett rajta. A palota főtermének tetejét hatalmas lándzsák tartották, a terem oldalában páncélok voltak kiállítva.
Odin egy fényes páncélt viselt, aranysisakkal kiegészítve és kezében egy hosszú lándzsát, a Gungnirt forgatta, melyet törpék készítettek és a fegyvert nem használhatta más, csak akinek készült. Lova, akit Sleipnir-nek hívtak, a legjobb és leggyorsabb volt minden táltos közül.
Vállán két holló ült. Amit ők láttak, azt látta Odin is, amit hallottak, azt hallotta Odin is. A neveik Hugin és Munin voltak (gondolat és memória), akiket Odin minden reggel elküldött a halandó és a holtak világba hírekért, hogy aztán estére, még vacsora előtt visszatérjenek az istenhez.

Donar-Thor. A villámok istene, akinek ősi neve Donar volt, és így is maradt fent minden teuton törzs hitében. Néhány törzs egyenesen a legöregebb és legerősebb istennek tartja, és a rómaiak Jupiterrel azonosították. A rómaiak egy napot is szenteltek neki, a csütörtököt (thursday) - jovis dies, 'jeudi' franciául - a germánok pedig szintén a csütörtököt adományozták neki (donnerstag), a Donar név után.
Nem tudjuk hogy az i.sz. 1 század körül milyen jegyekkel és tulajdonságokkal ruházták fel ezt az istent, csak amennyit azok a katonák árultak el, akik a római hadseregbe szerződtek el. Ami biztos: Donar egy félt isten volt. A germánok úgy hitték, hogy ha kint mennydörög, akkor Donar szekerének kerekeit hallják, ahogyan a szekér áthaladt az égen. A szekeret két bakkecske húzta maga után. Ha egy villámlást láttak, akkor úgy hitték, hogy Donar isteni fegyverét használja. Ez a fegyver egy pörölykalapács volt, melyet, ha az isten ellenfelei felé dobott, az visszatért kezébe. Ez a védekezés és támadás egy formája volt, melyet a germánok ugyan leírtak, de csak az északiak számították a pörölyt Thor mindennapi használati tárgyai közé.
A germánoknál Donar nem csak a mennydörgés istene volt, hanem ő volt a háború istene is, a csatába induló harcosok hozzá imádkoztak és énekeltek. Germániában Donarnak nem volt olyan nagy hite, mint Wodennek. De az északi területeken - különösen a mai Norvégia területén - Thor - a germán Donar - minden istennél erősebb volt. A templomokban a Thornak emelt oltárok voltak a legdíszesebbek és sok norvégiai paraszt adta gyermekének a Thor nevet, mert úgy hitték, hogy ezzel az isten védelme alá helyezik.
Az északi történetek - elsősorban az Eddák - úgy írják le Thort mint mindig, minden körülmények között harcra kész istent, aki nem félt soha szembenézni ellenfeleivel és mindig le is győzte őket. Egyszer még Odinnal is összecsapott. Természetesen, mint minden harcos, Thor is tudott kegyetlen és brutális lenni, ha a szükség úgy hozta.
Thor pörölye a Mjölnir - a Pusztító - volt, mely egy meteoritból készült és törpe kovácsmesterek készítették el belőle Thor roppant fegyverét. A meteorit a legendák szerint egy viharban, villámcsapás közben esett le az égből. Ha az isten eldobta ezt a fegyvert, az soha nem tévesztett célt, és utána visszatért a kezébe és kisebb méretű lett, hogy az isten könnyen magával hordozhassa. Thor pörölye nem csak fegyverként volt tisztelt a norvégok között, hanem eskütételeknél és házasságkötéseknél is használták annak kicsinyített szoborváltozatát. Így Thor nem csak a harcosok, hanem a házasok védőszentje is volt.
Hihetetlen erejű isten volt. Hangja végigvisszhangzott a csatamezőn, rettegést keltve az ellenségben. Ez volt az oka annak, hogy a germánok ordítva mentek a harcba.
Thornak volt két másik mágikus felszerelése is. Ezek egyike egy pár lábszárvédő volt, mely erőt adott lábainak, és a másik pedig egy pár vaskesztyű, mely segített Thornak abban, hogy biztosabban tarthassa és forgathassa kalapácsát.
Mint minden más istennek, Thornak is megvolt a maga lakóhelye Azgardban, melyet Bilskilnirnek hívtak és ez a Thrudvang (az erő mezeje) nevű területen állt. Bilskirnirnek nem kevesebb, mint 540 szobája volt és ez volt a legnagyobb kastély, melyről ember valaha is hallott.
Néhány hiedelem szerint Thor apja Odin volt, de ez a germán területek közül csak ott volt elfogadott tétel, ahol Odin volt minden isten vezetője. Thor anyja állítólag Jörd istennő volt (a Föld). Thornak volt egy felesége, Sif, aki a házastársi hűség megtestesítője volt és két fia, akik testi erőben nem maradtak el apjuktól, az egyiket Magninak (Erő), a másikat pedig Modinak (Düh) hívták és arra voltak hivatottak, hogy az új isteni világban majd átvegyék apjuk helyét és pörölyét.

Tiw-Tyr. Ez az isten volt a harmadik azok közül, akik a germánok szerint az eredeti nagy istenek közé tartoztak és Donarral, valamint Wodennel állt egy szinten. A déli germánok Ziunak, az északiak Tiuznak hívták. A skandinávok Tyr-nek, az angolszászok pedig Tiw-nek. Ám az bizonyos, hogy mindegyik elnevezés a szanszkrit dyaus szóból, valamint a görög Zeusz és a latin Deus szavakból származik. Ezért a germán nevek mindegyike biztos, hogy más indoeurópai nyelvekből származik, melynek jelentése egyszerűen "istenség". Később több területen is az ég istenével azonosították. Eredetileg Tiw-et az indiai Mitra istennel lehetett beazonosítani, aki a kormányzás legális oldalának patrónusa volt, ám a germánok harcosabb beállítottsága miatt Tiw a csaták alatti irányítás istene volt, ami miatt a rómaiak Marssal azonosították és a latin martis dies (a francia mardi) átfordítása után Tiw napja a kedd lett (tuesday) és végül is elég kis szerepet kapott a germán hitben. A germánban ugyanennek az istennek volt egy második neve is, ami Things volt, így az angolos tuesday-ből dienstag lett.
Donar elég korán háttérbe szorította Tiw vallását, így ő elég kis helyet foglal el a germán mitológiában. Több forrás arra hivatkozik, hogy ő Hymir óriás fia, más források Odin fiaként emlegetik. A legendák szerint kiemelkedően bátor és vállalkozó szellemű volt. Köztudott volt, hogy amelyik oldalon harcba szállt, az az oldal nyerte meg a csatát.

Loki. Loki nem a germán panteon legöregebb istene, bár neve igen sűrűn megjelenik a skandináv legendákban, ha nem is olyan sűrűn, mint Odin, vagy Thor neve. Úgy tűnik, hogy ő volt ez első olyan istenség, akinek személyisége kettős volt. Loki egy igen nagyhatalmú démon volt, aki mindig valami álnokságon törte a fejét. Az istenek között ő volt a fekete bárány. Mégis megosztotta életét velük, de szinte mindig azon munkálkodott, hogy elveszejtse a többi isten erejét. A bukást is ő hozta az istenekre, ezt az Istenek Alkonyának bevezetőjéből megtudjuk. Loki csak a skandinávok mitológiájának része volt. Soha nem állt semmilyen kapcsolatban más germán népekkel.
Loki először a tűzdémon nevet kapta, mely a germán nyelvre lefordítva "láng"-ot jelent. Apja Farbauti volt, "aki egyetlen csettintéssel képes tüzet idézni", anyja pedig Laufey volt "a fák szigete", aki alapanyagot ad a tűznek. Neve még ma is ismerősen cseng Skandinávia azon területein, ahol a tűz fontos szerepet játszik. A legendákban mindig úgy tűnik fel, mint az Ázok népének tagja. Az idők kezdetén Loki és Odin barátságot kötöttek, melyet a germánok vértestvérségként kezeltek. Lokit jóképű, vonzó férfiként írták le, akinek az istennők ritkán tudtak ellenállni. Emellett volt egy kis ördögi beütése is, ezért a későbbi, főleg keresztény időkből származó írások a középkori ördöggel azonosították.

Heimdall. A nagy Ázok közé kell sorolnunk még Heimdallt is. Mégis fontossága ellenére nem sok legenda szól róla. Csak azért lehet ismerős számunkra, mert a költők és írók személyiséget, szerepet és erőt adtak neki. A fény istene volt. A neve valószínűleg azt jelenti, hogy "az, aki a fényt létrehozza". Ő képviselte a hajnali napfényt és a lemenő nap fényét, valamint a szivárványt is.
Indoeurópai szemszögből nézve igen fontos szerepet töltött be hasonlóan az indiai Vayu-hoz, vagy a római Janus-hoz. Csakúgy, mint Janus, az őrző, ő is az istenek védője volt, aki az idők kezdetén született. Az isteni szerepben mindig ő szólal meg elsőként és ő az, aki megnyitja a világ utolsó fázisát az Istenek Alkonyában. A skandinávok - akiknél kizárólagosan fellelhető volt hite - magas, tagbaszakadt férfinak írják le, akinek fogai aranyból voltak és egy kard volt a fegyvere. Normál esetben a Bifröst (a szivárvány) mellett volt a helye, az istenek és az emberek közötti világ átjárójánál. Ennek az útnak az őrzője volt, az őrszem, aki figyelmeztette az Ázokat, ha ellenség közeledett. Kevesebb alvásra volt szüksége, mint egy madárnak, és úgy látott éjjel, mint más nappal. Képes volt meghallani a fű növekedését a földön, vagy a gyapjú növekedését egy birka hátán. Olyan kürtje volt, melynek hangját az egész világon hallani lehetett. Loki ősi ellensége volt, mert az többször is helyére tört. A végső összecsapásban, melyet az istenek vívnak, Loki az ő csapásától pusztul el, de ugyanúgy ő is elpusztul majd ellenfele csapásától.

Balder. Balder, csakúgy, mint Heimdall a fény istene, Odin isten és Frigg istennő fia volt. Olyan szép volt, hogy fényburok vette őt körül. Az Ázok közül senki sem volt hozzá foghatóan bölcs. Elég volt, hogy meglássa valaki, néhány szót mondjon, és mindenki megszerette őt. Az istenek kegyeltje volt.
Balder hite nem csak Skandináviában tűnt fel, hanem ugyanilyen elfogadott volt Germániában is. Egy régi germán mágikus formula szerint együtt lovagoltak Odinnal. Miközben haladtak, lovának lábába egy tüske fúródott, de néhány ezoterikus, mágikus mondattal Woden meggyógyította. Balderről legendák azonban csak az északi területekről maradtak fent. Ezen legendák legtöbbje halálával kapcsolatosak, melyet Loki okozott.

A Vanirok: Njörd és Frey. Nem csak az Ázok tartoztak a teuton istencsaládhoz. Skandináviában, különösen Svédországban hittek egy másik istencsaládban is, a Vanirokban. Az Ázokkal ellentétben a Vanirok békés istenek voltak. Ők védelmezték a mezőket, erdőket, szántóföldeket, ők adták ezeknek a színt, a fényt és az esőt. A tavasz és a nyár volt az ő időszakuk, mikor az emberek legtöbbször imádkoztak hozzájuk. A Vanirok védelmezték ezen kívül még a gazdaságot és a tengeri navigációt is.
Njördről keveset tudunk. Miután a Vanirok elmenekültek saját földjükről az Ázokkal folytatott véres háború után, Njörd az Ázokhoz menekült (az istenek már csak ilyen bolondok, saját ellenségeikhez menekülnek - a ford.). Ami biztos: ő a föld istene.
Frey kultusza már az Áz Thor és Odin kultuszával vetekedett, melynek tárgyi bizonyítékaira is bukkantak a svédországi Uppsala közelében. Ő volt a termékenység istene. Csakúgy, mint Thornak és Odinnak, neki is voltak mágikus tárgyai és szolgálói. Volt egy lova, mely olyan gyorsan haladt át hegyeken, völgyeken, mint a szél, és a tűz sem állhatta útját. Volt egy kardja is, mely, ha belehasított a levegőbe, gyönyörű dallamot keltett: sajnos ezen a kardon Frey túladott, így az Istenek Alkonyán nem tudta azt használni. Thor szekerét két bakkecske húzta, Frey szekerét pedig egy arany-vaddisznó, melynek hatalmas agyarai voltak. Ezt a vaddisznót két törpe kovács, Brökk és Sindri készítették. Ez a szekér egy vágtató lónál is gyorsabban haladt. Amikor feltűnt az égen, az éjszaka félhomállyá változott. Más törpék építettek Frey-nek egy hatalmas hajót, a Skidbladnirt, mely egyetlen más hajóhoz sem volt fogható. Ha feltámadt a szél, a hajó mindig abba az irányba haladt, amerre kellett. Ez a hajó elég nagy volt ahhoz, hogy magával vigye az összes Ázt, minden fegyverükkel, és felszerelésükkel együtt. Azonban ha nem volt rá szükség, a hajót olyan kicsire össze lehetett zsugorítani, hogy Frey egy zsebében elfért.

Az istennők. Skandináv bárdok, történetmondók és tanult emberek ritkábban beszélnek istennőkről, mint istenekről. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy a teuton irodalom sokkal inkább a férfiaknak, semmint a nőknek szólt. Minden összejövetel végén a harcosoknak mesélő bárdok mitológiai elemekkel átszőtt hősies történeteket adtak elő az istenekről, ahol az istenek feleségei szinte mindig a háttérben maradtak. Úgy tűnik, hogy elég sok istennőjük volt, de sokuknak pusztán a nevét ismerjük. Kultuszuk kevéssé dívott Germániában, kivéve egyet, akit az ősgermánok Frijának, az angolszászok pedig Friggnek hívtak.

A régi Frija név azt jelenti "szeretetreméltó". Ez volt az, amiért a rómaiak Vénusszal azonosították, de ennek interpretációja elég nehézkes volt a római nyelvben, akik Veneris dies-nek hívták a pénteket (franciában vendredi, németben freitag), ezért Frigg napja a péntek. Nem tudjuk, hogy a germánok milyen pozíciót adtak ennek az istennőnek, kivéve annyit, hogy Woden felesége volt. De egyetlen eredeti germán legenda sem maradt fent róla.

A skandináv területeken Frija-Frigg sok történet szereplője. Odin feleségeként osztotta férje bölcsességét és előrelátását, de úgy tűnik nem mindenben értett egyet férjével. Sok esetben védte meg azokat a harcosokat, akiket férje bántani akart és ez sok problémát vetett fel kettejük között. Azonban stratégiai érzéke sokszor hiúsította meg Odin terveit. Ő volt a házasság védelmezője és házasság jó oldalának patrónusa.
Frigget sokszor összekeverik Freyja-val, akiknek származása teljesen más, pedig azonosságot legfeljebb nevük hasonlóságában lelhetünk fel. Eredetileg Freyja nem az Ázokhoz tartozott, hanem a Vanirokhoz. Frey isten nővére volt, és Odin felesége, az ő Azgardi palotájának neve a Folkvang volt. Halott harcosok szellemeit fogadta kastélyának nagytermében és fogadásokat tartott tiszteletükre. Férjét elkísérhette a csatákba és az ott elhullott harcosok felét, akik kezükben fegyverrel haltak meg, elvihette kastélyába, hogy vendégül lássa őket. Ő volt a legelső valkűr, és minden valkűrök vezére is. Megesett az is, hogy ő maga vitt a Valhallába sört és húst Odin harcosainak, mint egy átlagos valkűr.
A nagy istenek feleségeinek neveit időnként leírják a legendák, de hogy feleségi mivoltukon kívül milyen helyet, szerepet töltöttek be a teuton panteonban, nem mindig derül ki.
Ők - Freyja mellett - Sif, Thor felesége; Idun, Bragi felesége; Skadi, Njörd felesége; Gerda, Frey felesége.

Az Istenek Alkonya:
A világ bukása, és újjászületése


A teutonok nem hittek abban, hogy a világ és az istenek örökkévalók. Mindig harcra készen álltak, hogy visszaverjék az őket érő támadásokat. Láttuk már, hogy Heimdall hogyan áll őr a Bifröstnél, mely az Azgardba vezető út. Ennek ellenére az isteneknek és a világnak is vége lesz egy olyan kataklizmában, mely mindent felemészt.
Ennek a hatalmas katasztrófának a leírása az Eddák Völuspa fejezetében található, ez a legszebb írások egyike, mely a gyűjteményben szerepel - germánban (németben) ez a Götterdämerung, vagyis az Istenek Alkonya nevet viseli. Az izlandi cím, melyet a bárdok ránk hagyományoztak a ragna rök volt, melynek a jelentése "a végső sors, az istenek vége"
Az istenek saját maguknak is köszönhették végzetüket. Első bűnük az volt, hogy a Valhallában megkínozták a Vanirok egyik tagját, Gullveiget, hogy adja elő nekik minden aranyát. Egy másik bűn az volt, hogy megígérték egy óriásnak, hogy Azgardban építenek neki egy palotát, ám Loki akkor, amikor ezt az ígéretüket be kellett volna, hogy váltsák, kijátszotta az óriást. Ekkor egy új kor vette kezdetét, amit csupa erőszak és háborúskodás jellemzett. A valkűrök szüntelenül csatáról csatára jártak, és az Ázok nagyjait - köztük Odint is - rémálmok gyötörték, aki felkészült a végső összecsapásra.
Balder halála volt az, ami a végső lökést adta. Minden Áz tudta, hogy Loki volt az, aki a vak gyilkos kezét vezette, ezért az Ázok Lokit láncra verték, ám ő kiszabadult azokból és csatlakozott az Ázok ellenségeihez, az óriásokhoz és démonokhoz. Eközben a rossz előjelek gyülekeztek tovább. Egy óriás a keleti erdőkben szabadjára engedett egy falka farkast, akiknek apja maga Fenrir farkas volt. Az egyikük üldözni kezdte a napot, míg végül elérte és lenyelte azt. Minden napfény megszűnt a világban, csak vöröses árnyak maradtak. Hóviharok keletkeztek. Háborúk törtek ki mindenhol, testvér ölt testvért, gyermekek tagadták meg saját véreiket. Az emberek ebben az időben nem voltak jobbak a farkasoknál. A világ a semmibe kezdett süllyedni.
Mindenhol seregek gyülekeztek. Az élen Eggther, a hatalmas óriásharcos állt és maga köré gyűjtötte követőit. Az alvilágba vezető folyó mellett Garm vonyított, magához hívva minden követőjét. Délen pedig a tűzóriások vezetője, Surt gyűjtötte hadseregét. Az ég tetején Heimdall isten látta mindezt, de csak akkor fújta meg kürtjét, mikor észrevette, hogy Loki ellopta kardját. Fenrir farkas - akit az istenek óvatosságból leláncoltak - széttörte láncait, és elszökött. Amerre járt mindent lerombolt. Hegyek dőltek össze és a vén Yggdrasil-t hatalmas lökések rázták meg.
Nyugatról egy hajó érkezett Hrym óriással és egy fantomhadsereggel. Mikor elérték Midgardot, a tengerben lakó kígyó is előmerészkedett rejtekéből és csatlakozott hozzájuk. Északról egy másik hajó jött, melyen Loki és Fenrir farkas érkeztek.
Délről megérkezett Surt is, aki mindent lerombolt, ami eléje került. Mikor elérte a Bifröstöt, azt is megsemmisítette.
A másik oldalon, Azgard istenei is felkészültek a végső titáni összecsapásra. Erre Vigrid mezején, a Valhalla előtti mezőn került sor.
Elsőként Odin tört előre harcosai élén, valkűrökkel kísérve. Fenrir farkas volt a célpontja, de a vadállat egyetlen harapással lenyelte, majd Friggre vetette magát, és őt is felemésztette. Ám a bosszú közel volt. Vidar, Odin fia félelem nélkül nézett szembe a farkassal, aki őt is megpróbálta kettéharapni, ám Vidar olyan páncélt viselt, melyet még Fenrir sem tudott átharapni. Vidar puszta kézzel végzett a bestiával, eltörve felső állkapcsát.
Eközben Frey Surttal került szembe, de csodás kardja nélkül - melyet, felesége, Gerda keresése közben vesztett el - nem volt semmi esélye az óriás ellen. Ő is halálát lelte.
Thor szembe került azzal az ellenséggel, akit egyszer régen már megpróbált megölni. Ez pedig Midgard kígyója volt, aki Thorral történt legutolsó összecsapása óta nem merészkedett a felszín közelébe. Ám most annyi mérget gyűjtött össze, hogy a levegő is telítve volt vele. Thor lecsapott iszonyatos erejű fegyverével és szétzúzta a hatalmas kígyó koponyáját, de harc közben olyan sok mérget kapott, hogy kilencedik lépése után holtan esett össze.
Loki végre szemtől-szembe került ősi ellenségével, Heimdall-al. Mindkét isten egymás csapása alatt halt meg.
Csak egy nagy Áz maradt meg: Tyr a jobb karját letépő Fenrir-t kereste a csatamezőn, nem tudva, hogy Vanir megelőzte őt. A csatamezőn keresgélve Garm vonyítását hallotta meg, rögvest felé vette az irányt, és kalapácsával végzett a hatalmas kutyával, de az összecsapásban ő maga is odaveszett.
Minden nagy isten halott volt. És Thor - az emberek védelmezője - nélkül az emberek elhagyatva érezték magukat. A csillagok leestek az égből, hatalmas árvizek pusztítottak, és eközben Surt mindenhol tüzeket gyújtott. A föld kiégett, a folyók felforrtak, a föld végül a tengerbe süllyedt.

Mindennek vége volt.

De lassan új élet kelt. A föld újra kiemelkedett, hegyek nőttek rajta, a hegyekből pedig csendes hangú patakok kezdtek csörgedezni. A régi mezők is megteltek élettel és új gabonamezők nőttek rajtuk. A nap helyére is egyik fia, egy másik nap került. Az isteneknek egy újabb generációja tűnt fel a régi Ázok maradványaiból. Nem volt mind Áz, és nem mindegyiknek volt kapcsolata a régi istenekkel. Rájuk várt, hogy újjáépítsék a világot.
Hátra volt még egy feltámadás. Balderé, aki a legszeretetreméltóbb isten volt a régi időkben. Bátyjával, Höddel nagy ünnepséget tartottak Odin régi kastélyában. Maga Odin soha nem tért vissza, de fiai, Vidar és Vali, valamint az ő fiaik, Vili és Ve éltek most Azgardban. Hoenir, Odin régi fegyvertársa is túlélte a csatát és mágikus rúnák segítségével egy olyan botot készített, mely elmesélte az embereknek, hogy milyen boldogság vár rájuk. Thor két fia, Magni és Modi egészítették ki az új teuton panteont.
Az ember is újjászületett, menedékre leltek az Yggdrasil védelmében, melyet a hatalmas tüzek sem tudtak elpusztítani. Az emberek őseinek leszármazottai így megmenekültek és egy új reggel virradt rájuk.

Fordította: Nagy László (Lexandro)




Címoldal Fórum Vendégkönyv Hírek Letöltés Kérdőív E-mail Frissítések Linkek GYIK