Abydos Gate Abydos Gate Abydos Gate
Címoldal Fórum Vendégkönyv Hírek Letöltés Kérdőív E-mail Frissítések Linkek GYIK


Kelta mitológia
Írta: Nováki Ákos Tamás (Platschu)

A kelta mitológia az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó szárazföldi és szigetlakó kelták mitológiája. E mitológia akkor kezdett kialakulni, amikor a kelták még eredeti letelepedési helyükön, Közép-Európában (az Alpoktól északra) laktak; további fejlődésre akkor került sor, amikor a kelta törzsek az i. e. I. évezred második felében letelepedtek az európai kontinensen és a Brit-szigeteken és kapcsolatba kerültek a helyi őslakosokkal. A kelta mitológia viszonylag homogén, állandósult formáját a kontinensen az i. e. két utolsó évszázadban, a Brit-szigeteken talán valamivel később érte el. A szárazföldi kelták (és a római hódítás előtti britanniai kelták) mitológiájára vonatkozó adataink meglehetősen töredékesek, forrásai főleg régészeti leletek (istenszobrocskák és domborművek, kultikus építmények maradványai, fogadalmi feliratok, sírfeliratok, érmék). Az antik szerzők tudósításai gyakorlatilag kimerülnek azzal, hogy a kelták hisznek a lélekvándorlásban és a túlvilági életben. Helyi hagyományból származó irodalmi emlékek Galliából (a mai Franciaország területéről) és más olyan területekről, amelyeket a rómaik meghódítottak ls erőteljesen romanizáltak, nem maradtak fenn. Az ír és a walesi az egyetlen olyan mitológiai rendszer a kelta mitológián belül, amely helyi hagyományokon alapuló elbeszélő alkotásokban összefüggő tömbökben fennmaradt. Ezek között az írott emlékek között legfontosabbak az ír sagák, amelyek közül a legkorábbiakat a 8-9. században jegyezték le. Rendszeres gyűjtésük pedig már a 12. században megindult. Az esetek túlnyomó többségében ezek másodlagos források, a kereszténység megszilárdulása után készültek és erős keresztény hatást mutatnak. Másodlagosak, mert korábbi, elveszett emlékekben gyökereznek, s csak áttételesen tükrözik az ősi kelták mitológiai képzeteit. Egyáltalán nincsenek bennük adatok a kozmogóniai (teremtés- ) és eschatológiai (világvége- ) mítoszokról.
Vitathatóak azok a próbálkozások, amelyek az egész kelta világ panteonjának rekonstruálását célozzák. A kelta istenekre vonatkozó adataink helye ritkán állapítható meg az időben és a térben. A kontinentális kelták (s a rómaiak előtti Britanniában élt kelták) panteonjára vonatkozó adataink annyira mozaikszerűek, hogy felépítését segítségükkel nem lehet megállapítani. Lucanus i. sz. I. századbeli római költő szövegéből és az ahhoz írott középkori szkholionokból (kommentárokból) ismerjük Ezus istent (fára felakasztott emberrel áldoztak neki), Taranist, a viharistent (tiszteletére égő áldozatot mutattak be) és Teutatest (számára az áldozatot vízbe vetették). Mindhárom isten előfordul gall-római istenábrázolásokon és fogadalmi szövegekben. A nekik bemutatott áldozat jellege alapján pedig kapcsolatot tételezhetünk fel az indoeurópai népeknél általánosan meglévő s a háromszoros halált elbeszélő mitológiai motívummal. A kelta istenek között több népnévvel azonosítható istent ismerünk, ilyenek Allobrogs - az allobrogiak, Aramo - az aramicusok, Vocontia - a vocontiusok istene. A római hódítás során számos római isten kapott helyi jelzőt, mégsem beszélhetünk arról, hogy valamennyire is azonosak fogtak volna fel egyes helyi és római isteneket: pusztán a kelta és a római istenek bizonyos külső jegyeinek viszonyításáról volt szó (s az sem következetes, hiszen egy-egy helyi istent néha több római istennel magyaráztak). A kontinentális kelta istenek közül sokat egyedi és ikonográfiailag alá nem támasztott emlékekből ismerünk. Kivételt jelent a gall Epona, Cernunnos, Sucellus, Nantosvelta, Rosmerta és néhány más isten. Britannia területéről több, mint negyven helyi istenség nevét ismerjük, de feléről a nevénél többet nem tudunk. A britanniai kelták számos istensége láthatóan olyan, hogy párhuzama kimutatható az ír és a walesi mitológiában: Nodons - Nuada, Brigantia - Brigit, Maponos isten pedig Dagda fiával, az istenné lett Mac Ockal vethető össze. Ezt az istent Apollónnal is és a gall Belenusszal is társították. Valószínüleg a Belenuséhoz hasonló helyet foglalt el a gall Grannus, aki az ír Greine (a grian, "Nap" szóból) istennővel állítható párhuzamba. Néhány istenről csak ikonográfiai ábrázolása nyomán tudunk (közéjük tartozik a háromarcú vagy háromfejű istenség, a kígyós isten, a három anyaistennőből álló csoport), nevük azonban homályban maradt. Többet tudunk az írországi kelták panteonjáról. A rá vonatkozó adatokat irodalmi emlékek tartották fenn (egyebek között a Második Mag Tured-i csata, amely a Danu istennő törzséről és Goibniu lakomájáról szól. Középpontjában az áll, hogy a Goibniu mágikus italt készít az "alvilági démonok" , a fomoiriak ellen vívott küzdelemben. Ebben a meglehetősen népes panteonban a legnagyobb istenek Danu istennő törzsének tagjai. Nem egynek közülük kimutathatóak megfelelői a walesi hagyományokban szereplő Don utódaiban. Ennek a hagyománynak fő forrása a Mobinogion, amely a 11. század végén nyerte el mai formáját és az antik mitológia számos témáját és elemét ötvözte magában. Eszerint a walesi Lleu, Arianrod fia hasonlít az ír (és gall) Lughoz, az ír kovácsistennek, Goibniunak megfelel a walesi Gofannon, az ír Manannannak Ler (Leir) fiának a walesi Manawyddan, Llyr fia (aki éppúgy, mint Manannan, kissé messzire szakadt "Don utódaitól". )
A walesi források azonban egészükben mégis töredékesebbek. Távolabb kerültek az archaikus mitológiától, mint az ír. Kézzelfogható hasonlóság ritkán akad. Így pl. Manawyddan már nem tengeristen, hanem bölcs halandó, Pwyll ("bölcsesség"), aki sok vonásában hasonlít az ír Dagdához, ugyancsak halandó és később Annwnnak (a túlvilágnak) lett ura.
A kelta mitológia a világ térszerkezetét többnyire síknak képzeli. Függőleges tagolásban elsődleges szerephez jut a világfa. Tudunk Írországban az öt szent fa kultuszáról. E fákat gyakran "világfának" (írül crann bethad) nevezik. A világfa megfelelője a Dá Derga házának középső oszlopa (a Dá Derga várának lerombolása című sága) és minden bizonnyal rituális megjelenítő helyiség (Midcuart). A világfához kapcsolódik a forrás motívuma, amely számos hagyományban, kiváltképpen az írben fordul elő. Az egyik szerint a Sid Nechtanból eredő s a Boyne folyóban (Írország egyik fő folyója) folytatodó forrás a túlvilág része és az isteni bölcsességet tartalmazza. Diófa állt mellette, amely időnként egy-egy diót hullajtott a forrásba, onnan a dió a Boyne-ba került, s aki vizéből ivott, elnyerte a teljes tudást. A forrásokban testet öltő víz, mint elem kétségkívül pozitív jelenség (legérzékletesebben ez is az isteni orvosnak, Dian Cechtnek, a holtaknak életet adó, betegeket, sebesülteket meggyógyitó hősnek a forrásáról szóló történetben fejeződik ki), ezzel szemben a másik vízelemet, a környező óceánokat (különösen keleti, északi és északnyugati irányban) ellenséges erönek képzelték, s démonikus erőkkel hozták kapcsolatba. Hagyományosan az óceán közepére tették a túlvilágot annak minden megjelenési formájában. Nyugaton helyezték el a Boldogok Szigeteit, szám szerint háromszor ötvenet (mint azt a Febal fiának, Brannak utazása c. ír saga elmondja); e szigeteken megállt az idő, bőség és örök ifjúság honol (számos nevét ismerjük ezeknek a szigeteknek, pl. Nagy föld, Élet Földje, Asszonyok Szigete). Az egyik hagyomány szerint e nyugati világ uralkodója Tren volt. A pusztulással és halállal asszociált északon fekvő sziget üvegpalotája adott otthont a fomoiriaknak. Az üvegtorony vagy üvegvár motívuma gyakori a walesi mitológiai rendszerben is, ahol a "másvilágot" ugyancsak szigetre képzelik. Ez a szigetre helyezés nem áll ellentétben azzal, hogy a másvilágot valami kózelinek képzeljék, az emberek közvetlen szomszédságába. Következésképpen erre a másvilágra nemcsak a számos mitológiai történetben megrajzolt hajóúttal lehet eljutni. Bizonyos "hősi" színezetet nyer a másvilágnak egy olyan felfogása, hogy az egy nagy lakomaterem Dagda isten kiapadhatatlan üstjével s benne temérdek disznóhússal - a kelták kedvelt ételével. E terem rituális reprodukálása valószinűleg számos évnegyedes szokásjátéknak alkotta magját. Az ír újévi ünnepség (a Samain ünnep), amely a két világ nyílt (többnyire ellenséges) archaikus kori érintkezését, egymással kapcsolatba jutását utánozta, valószinűleg olyan elemeket is tartalmazott, amelyekben a démoni erők elpusztítják a berendezett világot (vagyis az emberek világát), annak ura rituális halált hal, mielőtt véglegesen diadalmaskodnék és újjászületnék ez az emberi világ. Az egész szokáskör valószinűleg a villámistennek és ellenfelének párviadalát elbeszélő mitológiai szüzsé helyi változatában gyökerezett (összhangban Taranis viharisten gall ritusával, amelyben a földi világot jelképező állatokat és holmikat - s talán embereket is - égettek az áldozari tűzön), s színhelye az ún. Bruiden, a lakomaterem volt. Írországban öt ilyen Bruiden volt, számuk megegyezett a szent fák számával. Az egyik ilyen terem ura kovácsmester (az archaikus korban talán két kovács) volt (a Dá Derga várának lerombolása c. sagában). Ez a saga a király s félszemű ellenfele meg annak démoni hada közti csatát beszéli el, a lakomaterem tűz martaléka lesz, s a tüzet nem lehet eloltani, mert minden forrás kiapadt.
A kelta mitológiában jelentős helyet foglalnak el az isteni állatokról szóló mitoszok és mondák, amelyek gyakran a mitológiai világképpel is kapcsolatban állnak. A cúalngei marharablás c. ir epikus történet magva két bikának, Findbennahnak és Donn Cúalngénak a párharca. Donn Cúalnge legyőzi vetélytársát, maradványait egész Írország területén szétszórja, s egyben nevet ad helyeknek és vidékeknek. Mindkét szereplő csak úgy tudott bikaalakot ölteni, hogy előbb csodás átalakulások sorozatán ment át (sólyommá, keselyűvé, viziállatokká változtak), eredetileg a túlvilág két uránál voltak disznópásztorok. Valamennyi kelta népcsoport körében az egyik legelterjedtebb és központi szereplő az istenek disznópásztora vagy pásztora, az állatok pártfogója, aki valamilyen kapcsolatban áll a túlvilággal. Ide tartozik pl. a gall Cernunnos, akit az ábrázolásokon állatok vesznek köriil. A brit sziget triádáiba előfordul e szereplő kései változata, amely kapcsolatot mulat Dristannal és Pryderivel, Pwyllnak (a túlvilág - Annwn - uranak) a fiával, ők ketten ugyancsak disznópásztorok. Az istenek bikáját (Tarvos Trigaranus) jól nyomon követhetjük Galliában és Britanniában, ahol előfordul a Donnotaurus családnév is, amely a Donn Cúalnge névvel hozható kapcsolatba. A különleges tisztelemek örvendő állatok közé tartozik a vaddisznó (vadkan) és a sertés. Ez is szorosan kapcsolódik a túlvilághoz (a bőviben levő sertéshús nélkülözhetetlen kelléke a túlvilág uránál álló lakomapalotának). A szigetlakók kelta mitológiájának egyik legelterjedtebb motívuma a vadkanvadászat, e vadkan vezeti elüldözőit a túlvilágra. A vadkankultusz Galliában is el volt terjedve, a római korban Mercuriushoz kapcsolták, akit gyakran emlegettek moccus (kelta, moch, "vadkan, vaddisznó") jelzővel. A lóra vonatkozó mitológiai képzetek különleges helyet foglalnak el. A kontinentális istenábrázolások és fogadalmi feliratok széleskörűen bizonyitják az istenek lovának s Epona lovas istennőnek a kultuszát. Írországban és Walesben az ech (ir, "ló") szó számos olyan mítoszhős nevének része, akiknek a napkultusszal és a tengeri szigetekre képzelt túlvilággal van kapcsolatuk. A kelták között általánosan élt az a mítosz, amely szerint az emberek egy más-, egy túlvilági istenségtől származnak; említi ezt a mitoszt Caesar is Galliából, amelynek lakói szerinte Ditustól erednek. Az ír Dagda Eochaid Allathair (Eochaid Mindenek Atyja) néven ismeretes. A szigetekre képzelt túlvilág ura a Riangabair ("tengeri ló") nevet viseli, a fomoiriak egyik "királyát" Eocho Echkendnek ("Lófejű Eocho") hivják. Az istenszemélyt vagy lónak, vagy a hátán ülő lovasnak képzelik (ismerünk egy Eochu Rondot, akinek dárdájával Cú Chullainn a Rond saját lovát szúrja le). Manannan Mac Lir isten a tenger fia, a túlvilágnak - Tir Tairngire országnak - a tengerrel, mint elemmel kapcsolatban alló uralkodója a mitológiai elképzelés szerint lovon vagy kocsin vágtat végig szárazon és tengeren. A walesi kelta mitológiában kimutatható párhuzama Mark ab Meirchionnal (aki a középkori Tristan-mondában Marke király néven szerepel), neki lófülei voltak. Voltak a lóval kapcsolatban álló istennők is: a kontinentális Eponán kivül a neki megfelelő ír Étaín Echraide, Macha, a walesi Rhiaimon, Pwyllnak, a túlvilág urának felesége. A királynak teendői elvégzése kezdetén két fő szertartáson kellett átesnie, ezek közül a fontosabbik valószinűleg a király és egy ló szent nászának rítusa volt, amelynek párja az indiai Asvamedha-rítus. A másik az ún. bikaünnep (tarbfeis), amelynek központi eleme, hogy egy külön erre a feladatra kijelölt emberrel megkóstoltatták a rituális bika húsát és vérét, majd rituálisan elaltatták őt (álmában meg kellett lámia a király jövőjét). Egy gall emléken a bika Ezus isten szent fájának ágai között látható (ez is jelzi, hogy a bika és a világfa koncepciója között kapcsolat van), és három madár ül rajta: egy a fején, kettő a hátán. A cúalngei marharablás egyik epizódjában a történet hőse, Cormac Cond Longas háromszor üti meg fején és testén Donn Cúalngét. Ezus és a fa kapcsolatára utal az a mód is, ahogyan ennek az istennek áldozatot mutattak be (fára akasztott ember).
A kultúrhősökről szóló mitoszok számos olyan ír hagyományban őrzodtek meg, amelyek a sziget benépesítését beszélik el (az Írország meghódításainak kőnyve c. terjedelmes áltörténeti kompilációban maradt fenn a 12. sz.-ból). Hagyományosan hat hódításról beszéltek. Az elsőt (az összeállitók szerint "még az özönviz előtt") Írország egyik névadó istennője, Banba vezette. Az özönvíz elpusztította egész népét egy bizonyos Fintan kivételével, aki hol rénszarvassá, hol sassá, majd keselyűvé változott (hasonló motívumot találunk Walesben a mitikus Taliesin történetében), túlélte a századokat, s elmesélt mindent az utódoknak. Partholonnak, a második hóditás vezérének számos fontos kultúrtettet tulajdonítanak, amelyekkel megadta Írországnak végleges természeti arculatát: kitisztogatott négy völgyet, teremtett hét nagy tavat, s bevezetett néhány mesterséget és szokást Nemed (a "szakrális, szent" szóból) idejében, aki a harmadik hódítás vezére volt. Ekkor újabb völgyek és tavak jelentek meg. Nemed volt az első, aki összeütközésbe került a fomoiriakkal: próbálkozása, hogy lerohanja üvegtornyos szigetüket, kudarcba fülladt. Nemed népének, a Fir Bolg törzseknek nevéhez fuződik Írország társadalmi életének berendezése leglényegesebb vonatkozásaiban, egyebek között az ország felosztása öt provinciára, és a királyi hatalom megalapitása. Utánuk az északi szigetekről Danu istennő törzse jött a szigeteken tanult druida bölcsességgel és varázstudománnyal, ők hozták az országba a négy híres varázstalizmánt: a Fail követ, amely felvisított, ha a törvényes király lába tapodta, Lug diadalt hozó dárdáját, Nuada kivédhetetlen kardját és Dagda kiapadhatatlan üstjét. Fir Bolg népét legyőzték a Mag Tured-i csatában, s a fomoiriakkal kirobbant viszályuk (ennek kimenetelét az Írország meghódításainak könyvétől független és az ír sagák fő, ún. mitológiai ciklusát tartalmazó Második Mag Tured-i csala szövegéből ismerjük) azzal végződött, hogy Nuada, Danu istennő törzse isten királya, aki karját vesztette az első Mag Tured-i csatában, átadta a jogart a fomoiri uralkodó fiának, Bresnek, aki Danu isrennő törzse körében élt (később Dian Cecht, az istenek orvosa ezüstből műkart készírett Nuadának, innen ered Nuada Argetlám mellékneve, vagyis Ezüstkezű Nuada). Danu istennő törzsének második csatáját a fomoiriak ellen Lug vezette, az egész elbeszélés középpontjában Lugnak és a fomoiriak vezérűek, a félszemű Balornak a párviadala áll. Lug a mellékneve szerint Samildanach, vagyis "ezermester", félig-meddig ő maga is fomoiri (magának Balornak az unokája). Nevezték még Lamhfadának, vagyis "hosszú kezűnek" (mert Assal dárdája volt kezében, ezt az északi szigetekről hozta neki "három iparos isten"). Lug parittyakővel kiveri Balor fél szemét, mivel tekintete halált hozott minden élőlényre. A futásnak eredt fomoiriak elhagyják Írország területét, Bres pedig azzal menti bőrét, hogy a győztesek előtt feltárja a földművelés tennivalóit s az egyes munkák időpontját. Ezáltal Danu istennö törzse, amely eddig is járatos volt a hadművészetben és a druidák tudományában, ezután otthonossá válik a gazdálkodásban is. A hóditók utolsó hullámának, Mil fiainak (a történeti írek elődeinek) betörését, Danu istennő törzse fölött aratott diadalát elbeszélő történet igen szegény archaikus mitológiai anyagban. A hóditók útjuk során három istennővel találkoznak, ők Írország névadói: Banba, Fodla és Erie. Amargin költő megjövendöli Eriének) hogy az ő neve lesz az ország fő neve mostantól fogva, válaszul Erie Mil fiainak örök hatalmat jósol Írországban, Donnnak pedig halált (Donn, aki a [túlvilág egyik ura volt, Írország délnyugati partvidékén veszett a tengerbe, s az egyik sziklaszigetet Tech Duinn-nak, "Donn Házának" nevezték, és a holtak birodalmának tartották). Mil fiainak meg kellett vívniuk a három istennő férjével: Mac Cuillal, Mac Cechttel és Mac Greinével (a királyi hatalmat pártfogoló istenekkel), s ezzel végleges győzelmet arattak Danu istennő törzse fölött a Tailtiw mellett (Lug itt évről évre megült ünnepet alapirott). Danu isteimő törzse azonban elérte Mil fiainál, hogy megosszák a haralmat, s az előbbieknek jutott az alvilág. Az alsó világnak (amelynek nincs kifejezetten olyan jellege, mintha khtonikus feneketlen mélység lenne) a lakóit az ir mitológiában és folklórban sideknek nevezik (igy emlegetik azokat a dombokat is, amelyeken állítólag tanyáznak), s az emberektől elsősorban abban különböznek, hogy ismerik a mágia művészetét, nem pedig "isteni" mivoltukkal.
A kelta mitológia emlékei a tulajdonképpeni epikus és mesei irodalmi alkotásokban is fennmaradtak, elsősorban a megfelelő ír sagákban. Számos saga Íroszág "hősi koráról" regél; idöszámitásunk kezdetéről, amikor az uladiak (Észak-Írország legnagyobb etnikus csoportja, amely Ulster tartománynak adott nevet) ura Conchobar volt, és Cú Chulainn, Fergus, Conall s más hősök tűntek ki tetteikkel. A sagák nem egy eseménye és szereplője a mitológiából nőtt ki, s kiegészíti a tényleges mitológiai elbeszélések adatait. A legfőbb istenanyának, anyaistennek (a kelta mitológiában nagyon kifejlett alak) kései visszhangja Medbnek, Connacht uralkodónőjének, Ailil feleségének az alakja; ugyanebbe a fogalomkörbe tartozik a túlvilág úmőinek (Aina, Cliodn) a sagákban fennmaradt hagyománya. Istennői vonásaikat megőrizték a hősöket nevelő asszonyok is, mint Scatach, ahogyan megőrizték a hadistenek is, mínt Morrigan, Nemain és Badb (az ő neve maradt fenn a gall cathubodua szóban). Három Macha nevű mitoszhősben: Nemed, Kimbaet és Crunchu feleségében Dumézil francia kutató a varázstudás, a hadművészet és a tennékenység megszemélyesítését látta. E három aspektus néha egyetlen személyben egyesül, mint pl. Anuban, CaiIIechben és Berryben (ez az istennő megtartotta népszeriiségét az ír és skót folklórban egészen napjainkig). A sagák több férfi szereplője, elsősorban Bricriu, Cú Roi és Midir, ugyancsak isteni származású. Bricriu (a Bricriu lakomája c. sagában) jellegzetes mitológiai tréfacsináló, trickster, aki viszályt szít a hősök között, Midir (vö. a Deo Medrunak tett gall fogadalmi szöveggel) egy sídnek (sidek lakta varázsdombnak), a Bri Leithnek az ura, a túlvilág istene; Cú Roi a varázstudományban jártas vitéz és világjáró, mint az istenek pásziora, hasonlatos az óind Púsan-hoz. Mitológiai alapokon nyugszik a sagák nem egy fordulata és epizódja: a mágikus próbákról, a túlvilági lényekkel folytatott vetélkedésről, alvilági utakról (Cú Chulainn, Crimtann Nia Nair ) szóló történetek. Mitológikus magának Cú Chulainnak az alakja, a történet főhőse, "kihez mérhető nincs a halandók között", Lug és Dechtire fia (más változat szerint úgy született, hogy Conchobar vérfertőzö kapcsolatra lépett a húgával vagy lányával, Dechtirével). Gyermekfejjel véghezvitt hőstettei hasonlóak az avatási rítusokhoz, életének számos epizódja része az indoeurópai mítoszhősi hagyománynak (párviadala három ellenfelével, fel nem ismert fiának megölése, mágikus átváltozások).
Némileg különálló jelenségnek számítanak a legendás bölcsről és látnokról, Finnről szóló történetek, amelyek a kései folklórban vváltak különösen népszerűekké. Finn az erdőkben tanyázó hadakat vezette, csak a vadászatnak és harcnak élt, s ezek révén gyakran keriilt kapcsolatba a túlvilággal. Fia, Oisin (Osszián) a monda szerint megérte Szent Patrik (az ír kereszteny egyház 5. sz.-i legendás megalapítója) korát, s elbeszélte neki azokat a hagyományokat, amelyek Írország felszínének kialakulásáról, folyóinak, tavainak tönénetéről szólnak.
A kelta mitológia és a kelta epikus mondák emlékei később továbbéltek Írország, Wales, Comwall, Man szigete és Bretagne (a kelta nyelv és kulturális örökség továbbélésének teriiletei) népeinek folklórjában, s gazdagították a középkori európai irodalmat. Alapjaiban kelta az Artur királyról és Kerekasztaláról, Tristanról és Isoldáról szóló mondakör, walesi (valamint cornwalli) hagyományban gyökerezik Pelles (Pwyll), Merlin (Mirddin) és sok más hős alakja és a róluk s velük kapcsolatban álló hősökröl szóló hagyomány. A kelta múltban gyökerezik a Grál-monda s a "boldogok szigetéről", az Avallonról szóló történet; a Finn gyermekkorát elbeszélő monda az egyik középkori verses regény, a Parsival (Perseval) lovag erdei neveltetését elbeszélő történetnek lett egyik fő forrása.

/Forrás : Mitológiai Enciklopédia (Gondolat kiadó)/


Címoldal Fórum Vendégkönyv Hírek Letöltés Kérdőív E-mail Frissítések Linkek GYIK