Abydos Gate Abydos Gate Abydos Gate
Címoldal Fórum Vendégkönyv Hírek Letöltés Kérdőív E-mail Frissítések Linkek GYIK
Történelmi városok a Stargate világában: Babilon Palenque Teotihuacán

BABILON

Babilon városa - neve azt jelenti: "Isten kapuja" - Marduk isten kultuszának centruma s jelentős közigazgatási központ volt abban az időszakban (i. e. 2112-2004), amikor Ur város uralta Mezopotámia középső és déli térségeit. Babilon az amorita király, Hammurapi uralokdása idején (i. e. 1792-1750) Mezopotámia szellemi központja s átmenetileg fővárosa is lett. Hammurapi, a babilóniai dinasztia ötödik királya volt a város történelmének legjelentősebb uralkodója. Nagy birodalmat hozott létre, mely magában foglalta Mezopotámia déli részét, s így nagyjából megfelelt annak a térségnek, amely korábban Ur irányítása alatt állt.
Az 1900-as évek elején Szúzában előkerült feliratos diorit kőlap szövege örökítette meg az egyesítést megvalósító király zseniális cselkedeteit. A Hammurapit ábrázoló relief jelenetében a király átveszi a törvényeket Samas istentől, az igazság védelmezőjétől. A kőlap, mely feltehetően a Szipparban vagy Babilonban Samas isten tiszteletére emelt templomban állt, Elám királya, Sutruk-Nahunte hadizsákmányaként, i. e. 1200 körül került Szúzába. Hammurapi törvénykönyvét megelőzen - három évszázaddal korábban - már a sumerok is írásba foglalták rendeleteiket. A babiloni törvények teljességük és átfogó jellegük révén alkalmasak arra, hogy ezek által szabályzott társadalom szerkezetét és működését is rekonstruálhassuk.
Hammurapi városának romjai közül egyetlen szobor sem került elő. Azok, amelyekről tudomásunk van, az elámiták révén kerültek Szúzába, miután legyőzték a kassziták dinasztiáját, melynek királyai beolvasztották a babilóniai kúltúrát. Épp ezért nehéz különválasztani, mi az, amit az első babilóniai dinasztia uralkodói hagytak maguk után a várostervezés és az építészet terén. Hiszen e korszak Babilonja - miután az újabb épületek mindig a meglévő alapokra épültek - számunkra már hozzáférhetetlen. Az i. e. XII. század végén a babilóniaik Nabukodonozor vezetésével elűzték az elamitákat, lerombolták fővárosukat, Szúzát, s visszaszerezték a korábban odaszállított, Babilon királyait ábrázoló szobrokat. Az időszámításunk előtti első évezredben a váris az asszírok kezére került, ám a lázadás folytatódott, ezért a várost az asszírok az i. e. VII. Században kétszer is lerombolták. Nabopolassar kormányzó az i. e. 625-ben függetlennek nyilvánította a várost és királyaként önmagát jelölte meg, majd szövetségre lépett Medával, hogy legyőzzék az asszírokat s lerombolják azok fővárosát, Ninivét. Erre az i. e. 612-ben került sor. Fia, II. Nabukodonozor vette be az asszír ellenállás utolsó bástyáit, s uralkodása teljes időszaka (i. e. 604-562) az építkezések jegyében telt. A város ma is látható maradványai a korszak felújításai munkálatainak eredményeit tükrözik.
Babilon feltárására 1899-ben került sor. A munkálatokat német archeológusok végezték, Robert Koldewey építész vezetésével, aki 1917-ig, azaz 18 éven át folytatott ásatásai során feltártsa a város keleti részének építészeti emlékeit, s ezek segítségével jelentős mértékben bővültek az építészetre és várostervezésre vonatkozó ismereteink. Az Eufrátesz folyó két partján fekvő város legfontosabb épületei a keleti oldalon emelkedtek. A külső, 16 kilométer hosszú fal egy szinte teljesen lakatlan területet fogot közre, s ez nyújtott menedéket a parasztoknak a háború idején.
E külső védelmi vonalat északon egy királyi palotát oltalmazó erődítménnyel erősítették meg, amelynek, magassága még ma is meghaladja a 23 métert. Mintegy 8 kilométer hosszú, kettős, négyoldalú - vizesárokként szegélyzett - fal védte magát a várost. A belső falakon nyolc kapun át lehetett bejutni a városba, s ezek mindegyikét egy-egy istenség oltalmazta. A legismertebb köyülük a háború istene, Istár tiszteletének szentelt kapuépítmény. Kettős kapu volt ez, mely két falon haladt át, s két torony szegélyezte. A falakba nyíló ajtók az őrszemek őrhelyeként szolgáltak. A főkaput csiszolt téglából kirakott sárkányokkal, Marduk isten szimbólumaival és Adad, a vihar istene bikáinak zománcozott téglából készített motívumaivel díszítették. A kaput, melynek csupán alapépítménye maradt meg, 16 méter magasságig rekonstruálták, a helyszínen talált zománcozott téglából rakott makett alapján. A szertartások során használt széles út, melyet zománcozott téglával és oroszlánokkal - Istár isten jelképeivel - ékesítették, áthaladt Istár kapuján s a város szívébe, ahol a Heragliát - a magas tetejű templomot -, azaz Marduk szentélyét kötötte össze az új év templomával, mely a város falain kívül emelkedett. Itt rendezték meg minden tavasszal az év kezdetét jelző, 12 napon át tartó ünnepségeket.
Nabukodonozor királyi palotáját egyik oldalról az Eufrátesz és egy masszív erődítmény, másik oldalról magas falak védelmezték. A palotához öt udvar tartozott, melyek a déli oldalon található kormányzati helyiségekbe nyíltak. A központi udvar vezetett a nagy trónteremhez, melynek falait kék és sárga színű zománcozott téglákkal borították, melyek volutával díszített, pálmaleveles fejezetű oszlopokat mintáztak. A Diodorus Siculus leírásából ismert s az ókor hét csodája egyikeként számon tartott híres függőkertek - melyeket egyetlen babilónai szövegemlék sem említ - talán a palota nyugati sarkában, a boltíves, párhuzamosan haladó folyosókon lehettek. A palotából az út Marduk - a babilóniai hitvilág legjelentősebb istensége - főtemplomához vezetett. A szentélyépület erődítmény volt, mely négyzetes alapra készült. Középső tornyában őrizték az istenség szobrát, melyet a felvonulások során magukkal vittek a hívek. A templom oldalánál, ám attól egy fallal elhatárolva állt a híres zikkkurat, amelyet Bábel tornyaként ismerünk. Csaknem 100 méter magas, szögletes keresztmetszetű, egyszerű téglából készült torony volt, melyet égetett téglával borítottak. Az évszázadok során többször is kirabolták, s ma már csak hatalmas négyszög alakú alapját láthatjuk. Valaha azonban hét emelet magasan tornyosult a város fölé, s tetejét szentély koronázta, amely - Hérodotosz szerint - az isten és istennő nászának helyszíne volt. Az istenpár szerepét az újévi ünnepségek alkalmával a király és a főpapnő játszotta el.

Kapcsolodó epizód: 1x12 Fire and water / Tűz és víz

PALENQUE

Palenque, a maja kultúra lelőhelyei közül az egyik legismertebb, ugyanakkor nagyrésztmég mindig feltáratlan romváros a mexikói Chiapas államban, az Usumacinta-folyó völgyének szomszédságában fekszik. A hatalmas műemlékegyüttes teljes területe mintegy 1800 hektárt ölel fel. Központi részét, a Főcsoportnak nevzett komplexumot már sikerült kiszabadítani a trópusi növénytakaró alól.
A klasszikus kor más maja városaihoz képest Palenquet viszonylag korán fedezték fel. 1746-ban püspöke megbízásából Padre Solis spanyol plébános kereste fel a Chiapashoz tartozó mezőgazdasági telpülést, melyet Santo Domingo de Palenquenek neveztek. Amikor a plébános megérkezett a térségbe, néhány szokatlan formájú épületre bukkant, melyek létezéséről korábban halvány sejtelme sem volt. Ettől kezdve, amint híre ment felfedezésének, kutatóexpedíciók egész sora indult ide, s a romvárost igen nagy számban keresték fel utazók, kalandorok, politikusok és turisták is.
1785-ben Chiapas kormányzója, Don José Estacheria utasítására számos kutatóakció próbálta kideríteni, mekkora valójában a feltárásra váró terület. Végül egy itáliai építész, Antonio Bernasconi mérte fel a terepet és rajzolta meg a lelőhely első térképét. Bernasconi rájött, hogy az ősi várost a korábbi feltételezésekkel ellentétben nem tűzvész vagy földrengés pusztította el. Egyszerűen csak elnéptelenedett, s azután sűrűn benőtte a trópusi növényzet.
Néhány évvel később, II. Károly spanyol király egy Antonio del Rio nevű szerencselovagot küldött ide, hogy tanulmányozza számára a Chiapas környéki dzsungel mélyén megbúvó rejtélyes romokat. Bizonyos értelemben ezzel az expedicióval vette kezdetét a prekolumbián - azaz Kolombusz előtti - civilizáció régészeti feltárása. Később az új spanyol király, IV. Károly, bizonyos DuPaix ezredest és a mexikói Luciano Castanedát küldte ide azzal a megbízatással, hogy térképezzék fel számára Palenque városát. 1805-ben és 1806-ban e két utazó ellátogatott a romokhoz, s lerajzolták azok legjellegzetesebb épületrészeit. Vázlataikat később Párizsban az Antiquités Américaines című kiadványban publikálták. A XIX. század folyamán számos nagy tekintélyű felfedező, mint például John Stephens és Frederick Catherwood beszámolóinak köszönhetően az amerikai kontinens és Európa is egyre nagyobb érdeklődést mutatott Palenque romjai iránt.
Az ősi maja városban található legjelentősebb épületeket kívülről hieroglif feliratok borítják, melyeket csak nemrégiben sikerült dekódolni, s ezek ismeretében már van esély arra, hogy a tudósok megfejtsék a Palenque és lakóinak történelmét korábban körüllengő rejtélyek jelentős hányadát. Az archeológiai kutatások eredményei azt bizonyítják, hogy Palenque körzete már a kései preklasszikus korban, azaz i. sz. 150-250 között benépesült. A város azonban kultúrális és építészeti értelemben is csak az i. sz. 615 és 800 közötti időszakban érte el virágkorát. Ekkor épültek fel a település legfontosabb létesítményei és ebből az érából származnak azok a szövegemlékek, amelyek a város uralkodóinak nevét és cselekedeteit örökítették meg.
Napjainkban a látogatók azon az úton haladnak, amely a városnegyed északi végéből kiindulva a vallási élet feltételezett központjába, a Főtérre vezet. A hatalmas teret kelet felől a Palotának nevezett, monumentális komplexum uralja. Az általános feltételezés szerint az épületegyüttest alkotó részeknek valamifajta közigazgatási funkciója lehetett - a városi előkelőségeknek vagy pedig a hivatali apparátusnak adhatott otthont. Ám e feltételezéseket nem lehet egyértelműen bizonyítani. A Palota egy 75 méter hosszú és mintegy 60 méter széles teraszos magaslatra - úgynevezett platformra - épült, melyet bonyolult elrendezésű, oszlopos galériák együttese koronáz. A botlíves álmennyezettel fedett galériák három hatalmas belső udvar köré csoportosulnak. A négyzetes keresztmetszeű pilléreken és a tetőszerkezet felületein ma is láthatóak az eredeti féldomborműves díszítőelemek, amelyeket színes stukkók borítottak. Az épületegyüttes egészét a négyszintes Torony uralja. A szakértők egy része azon a véleményen van, hogy őrtoronyként használhatták, de egy másik, a jelenleg legszélesebb körben elfogadott teória szerint inkább csillagászati megfigyelőállomás, obszervatórium lehetett.
A tér déli oldalán egy ma is sűrű trópusi növénytakaróval benőtt hegy lejtőjén áll Palenque legimpozánsabb szakrális épülete, a Feliratok Temploma, mely 36 méter magas és kilenc, egymásba illeszkedő épülettörzsből áll. A felső templom belsejébe helyezett három kőtáblán látható, a tömbök felszínét teljesen beborító hieroglif felirat az egyik leghosszabb terjedelmű maja szövegemlék, mely ez idáig előkerült, s maga a piramis is erről kapta nevét. Egy szűk lépcsősoron át juthatunk be a templomba, mely az építmény legtetejét foglalja el. Egy oromfal koronázza, ami az Usumacinta-völgy klasszikus periódusának jellegzetes építészeti megoldása volt. 1952-ben Alberto Ruz Lhuillier mexikói régész felfedezett itt egy hosszú lépcsősort, amelyet álboltívek rejtettek el. A szentélyből kiinduló lépcsők egy föld alatti kriptába vezettek, mely a piramis elülső frontjának szintje alatt bújt meg a mélyben. Ez a titkos kamra, melynek létezését még maga az archeológus és munkatársai sem sejthették, egy hatalmas kőszarkofágot, benne pedig egy feltehetően előkelő személy porhüvelyét rejtette magában. Évekkel később a maja szövegemlékek megfejtését követően kiderült, hogy ezek valójában a Palenque városában az i. sz. 615-től egészen haláláig, azaz i. sz. 683-ig uralkodó Pacal király maradványai. A szarkofágot egy hatalmas kőlappal fedték le, melynek súlya jóval meghaladja az öt tonnát. Magát a zárólapot aprólékos gonddal megmunkált féldombormű díszíti. A jelenet középpontjában a halott király látható, amint átzuhan Xibalbá, azaz a holtak birodalmának területére, melyet a Földszörny kitátott szája szimbolizál. Az uralkodó mögött látható az Élet fája, melynek ágai kígyófej formájúak. A kompozíció tetején egy szélesre tárt szájú kétfejű kígyó s egy fantasztikus, hüllő formájú madár helyezkedik el. A szakofágból ékszerek és dísztárgyak, valamint egy mesésen szép jademaszk került elő, melyett bizonyára Pacal király arcára helyeztek. A sírkamrában talált két stukkófej Pacalt, Palenque leghíresebb és legnagyobb tisztelettel övezett királyát ábrázolja. A felfedezés jelentőségét természetesen tovább növelte, amikor ennek révén bebizonyosodott: a klasszikus korban a maja piramisok nem csupán szentélyek voltak, hanem az uralkodó osztály tagjainak végső nyughelyéül szolgáltak.
A Palota és a Feliratok Piramisa mellett Palenque kutlikus központjában számos más fontos létesítmény is helyett kapott. Ilyen például az Északi Csoport, a Herceg Temploma ls a Stadion, amely a rituális labdajátékok helyszíne volt. Ugyancsak fontos szerepet töltött be az úgynevezett Kereszt épületegyüttes, mely három, a Feliratok Piramisánál kisebb templomépületekből - a Kereszt, a Leveles Kereszt és a Nap templomából - áll. A Palota lábánál sorakozó szentélyeket i. st. 672 és 692 között Chan Bahlum, a "Jaguárkígyó"-nak is nevezett uralkodó, Pacal utóda és követője számára emelték. Mindegyik gúla alakú, felső harmadukat ehy tetőszerkezet alkotja, amelyet még egy-egy oromdísz is koronáz. A sarló formájú záróelemet eredetileg sokszínű stukkók díszítették. A három épület újkori nevét a falaik mentén végigfutó frízek ikonográfiájáról kapta. Mindegyik a maja kozmológia témájához kapcsolódik, s Palenque első felfedezői jobbára tévesen értelmezték ezeket. A Nap és a Leveles Kereszt Templomában számos érdekes felirat látható, amelyek Chan Bahlum áldozatfelajánlási rítusaira utalnak. Az uralkodó tudatosan kiválaszott időpontban szenteltette fel a templomokat, amikor a Hold, a Szaturnusz, a Jupiter ls a Mars konjunkcióban álltak egymássa és ugyanakkor a Skorpió csillagképpel is szokatlan ritka konstellációt alkottak. Noha Palenque Mexikó egyik legkedveltebb idegenforgalmi központja, építészeti emlékeinek jelentős hányada még feltárásra vár.

Kapcsolodó epizód: 1x13 Hathor

TEOTIHUACÁN

Az európai hódítók, akik a XVI. Században özönlötték el az azték birodalmat s annak fővárosát, Teochtitlánt, a helybéli lakosságtól értesültek annak a rejtélyes és ősi városnak a létezéséről, amelyet az indiánok Teotihuacánnak, azaz "Isten városának" neveztek. A gyarmatosítás korának elején számos spanyol felfedező látogatta meg a romvárost, mely akkor már több évszázada lakatlanul állt. Maguk az aztékok is mitikus helynek tartották Teotihuacánt, mely az ősi kultuszok bölcsője lehetett. A shagáni Bernardino atya krónikájában azt írja, hogy a Mexikói-fennsíkon lakó népek szóhagyománya szerint az 5.korszak, melyben akkor éltek, Teotihuacánnal vette kezdetét. Sokan közülük ellátogatták az ottani Nap- és Hold-piramisokhoz, ahol szertartásokon és áldozatok bemutatásán vettek részt. Később más történetírókat is ide vonzott az ősi romvárost körüllengő misztikum. Az első ásatásokra még 1617-ben sor került egy mexikói tudós, Carlos Siguenza y Gángora vezetésével. '865-ben Don Antonio Garcia Cubas végezte el Teotihuacán és környéke topográfiai feltárását.
A XIX. század végén Eduard Seler archeológus egész életét a város művészetének és építészetének, valamint az itt talált falfestmények vallásos ikonográfiája mélyreható tanulmányozásának szentelte. 1917-ben szisztematikus ásatási munkálatok kezdődtek, melyek még ma is tartanak. Ezek során feltárult Teotihuacán hihetetlenül gazdag építészeti leletegyüttese, ám a városhoz kapcsolodó rejtélyeket nem sikerült megfejteni. Még ma sem tudjuk, kik építették e hatalmas központot, kinek a tiszteletére emelték az óriási piramisokat, s azt sem, hogy az eredetileg parányi kultikus település hogyan nőhette ki magát igazi metropolisszá, amely évszázadokon át meghatározza a Mexikói-fennsík arculatát és amely kulturális hatását Indo-Amerika többi részére is kiterjesztette.
Teotihuacán történelme a preklasszikus korban kezdődik. A legrégebbi leletek, melyek i. e. 150-re nyúlnak vissza, azt bizonyítják, hogy egy kitűnő természeti adottságokkal rendelkező, kezdetleges kereskedelmi központ és mezőgazdasági település lehetett itt, amely hegyláncokkal és tágas síkságokkal körülvett, termékeny völgybe épült. A vidék tavakban és vadban gazdag, vízi utakkal behálózott terület volt. Teotihuacán legnagyobb szentélye, a Nap temploma alatt föld alatti források húzódnak. A távoli múltban bizonyára ez szolgáltatta az alapot a vizekhez és barlangokhoz kapcsolodó kultusz megszületéséhez, mely az elkövetkező századokban meghatározza a kultúra jellegét. Az innen több száz kilométerre lévő Cuicuilco faluját i. e. 100 körül iszonyatos vulkánkitörés puszította el, s a katasztrófa túlélői feltehetően Teotihuacánban kerestek és találtak menedéket.
Ez az új etnikai és kultúrális hatás új lendületet adott a kicsiny agrárközpontnak, mely lassan várossá fejlődött. I. e. 100-tól kezdődően számos monumentális epület jött itt létre, s Teotihuacán egyre fontosabb szerepet töltött be a Mexikói-feensík és annak környéke életében. A látogató, aki megtekinti a Mexikóvárostól mindössze 48 kilométerre lévő archeológiai lelőhelyet, bizonyára elképed majd a romváros hatalmas méretei és impozáns arculata láttán. Semmi kétség, valóban kiérdemelte az "Istenek városa" címet. Mai, rekonstruált állapotában Teotihuacánt nagyjából olyannak láthatjuk, mint amilyen i. sz. 200 és 650 között, virágkorának évszázadaiban lehetett, amikor területe csaknem 2600 hektár, lélekszáma pedig 125000 körül lehetett.
A látványos kőépületek és a hajdani szentélyek alapjául szolgáló piramis alakú platformok bizonyítják: Teotihuacánt úgy tervezték meg, hogy a vezető réteg és az átlagemberek igényeinek is megfeleljen. A városban a kultikus, valamint az állami és középépületek vegyesen, nem pedig elkülönülve sorakoznak egymás mellett. A két fő útvonal a várost négy, szabályos négyzet alakú területre osztja. Az egyik, a Halottak útjának nevezett, északi-déli irányban halad, s egy hatalmas, lépcsőzetes paltformok által határolt térbe torkollik, amelyet a híres Hold-piramis tömbje ural. Közvetlen közelében magaslik az ugyancsak monumentális Nap piramisa, mely a világnak ezen a vidékén a cholulai piramis után a második legnagyobb ilyen jellegű létesítmény.
A Halottak útját a város kelet-nyugati tengelye metszi, s ezt a számos épületet, többek közt a Citadellát is magűban foglaló komplexum szegélyezi. Az eredtileg többszintes épületekből álló városnegyedeket egymásra merőleges utcák egész hálózata tagolja. A városlakók folyóvízszükségletét az igen hatékonyan kiépített csatornahálózat biztosította. Az újdonságnak számító kisebb méretű piramisok a térség számos más civilizációjának emlékei között is előfordulnak, s ezeket a talud-tablero néven ismert építészeti megoldással alakították ki. Az eljárás lényege, hogy egy rézsűs falra (a taludra) függőleges paneleket helyeztek el. A Citadella számos más, ugyancsak különleges épületet, például Quetzalcoatl templomát is magába foglalja. A piramis külső falait különféle szörnyszülemények szobrai díszítik. Ilyen például a Quetzalcoatl néven ismert Tollaskígyó, a posztklasszikus kor mexikói népeinek egyik istensége és Tlaloc, ("növesztő") a víz és a termékenység ura, akit többnyire hosszú, ormányszerű nyúlvánnyal szoktak ábrázolni. Hogy mennyire voltak fontosak ezek az ábrázolások Teotihuacánban? Tollaskígyó példája jól érzékelteti e kultusz korát és jelentőségét, hiszen bálványozását a toltékok is átvették és kultúrájuk talán legnagyobb hőse, Ce Acatl Topilzin alakjához hasonlítták.
Tlaloc alakja a város legősinn, barlangok és föld alatti források közelében épült szentélyeinek eredetére utal. E két istenség jelentőségét bizonyítják a falfestmények is, melyek közül az egyik az istenséget Tlalocan, a vízi paradicsom uraként ábrázolja. Ebbe az édenkertbe a halottak közül is csak legkiváltságosabb juthattak be. Ugyancsak jelentős épületek még a Jaguárok Palotája, a Földművesség Temploma és Quetzalpapalotl Palotája. Ez utóbbi a Hold tere közelében áll, s több szintre tagozódik, amelyek azt jelzik, hogy az évszázadok során időről időre bővítették az épületet. A legfiatalabb építmény egy tágas patiót körülvevő oszlopos portikuszból áll. A szögletes oszlopokat féldomborművekkel díszített kőlapok borítják, melyek motívzmai között ott láthatjuk a rejtélyes hibrid istenség, a Quetzalpapalotl (szó szerint: Madárpillangó) néven ismert alakját. Teotihuacán számos falfestményén festett jeleket is láthatunk, ám ezek jelentését még nem sikerült megfejteni. Így hát a figuratív ábrázolásokra, a város elrendezésére és építészeti stílusjegyekre kell hagyatkoznunk, amikor hipotéziseket állítunk fel arra vonatkozóan, hogy milyen típusú társadalom és vallási ideológia jellemezhette Teotihuacán lakóit a klasszikus korszak idején.
A társadalom legfontosabb rétegei között nyilván ott voltak a földművesek, akik a várost körülvevő termékeny földterületeket kultiválták, a kézművesek, akik számos olyan árúcikket hagytak maguk után, melyek magasfokú mesterségbeli tudásról tanúskodnak, és a kereskedők, akik a város termékeit exportálták a környező vidékekre és még azok határain túlra is. Az eredetileg a város minden épületét borító falfestmények és stukkók kidolgozottsága, a fazekastermékek, a sírokból előkerült jade-, szerpentin- és alabástrommaszkok ls ékszerek mind-mind egyértelműen bizonyítják, hogy Teotihuacán valaha egy mesésen gazdag, a díszítettséget igen kedvelő civilizáció központja volt. Feltételezhető, hogy a maja kultúrával ellentétben, ahol egyetlen uralkodó kezében összpontosulhatott minden hatalom, s a mereven hierarchikus elvek értelmében ezt ő tovább is adhatta utódainak, itt a fennsíkon másképpen értelmezték a tekintélyt és a hatalmat. A tudósok hajlnak arra az álláspontra, hogy az évszázadok során létrejött uralkodó osztályt a papság, a hadsereg, a hivatalnokok és az erős gazdasági hatalmat képviselő kereskedőréteg tagjai alkothatták.
Az is igen valószínű, hogy a város vezetői időről időre más és más szerepet töltöttek be, vagyis a vezető osztály minden tagja pap, kereskedő és katonatiszt is volt egyben. Az i. sz. 650 és 750 közötti időszakban valami felborította a város kényes egyensúlyát. Tűzvész, pusztítás, fosztogatás nyomaira bukkantak az archeológusok, ami polgárháborúra, vagy ami még ennél is valószínűbb, északról jövő külső támadásra utal. Nem kaphatunk választ arra a sok-sok kérdésre, mely Teotihuacán hanyatlása kapcsán merül fel. Biztosan csak annyit tudhatunk, hogy a klasszikus kor végére a város teljesen elnéptelenedett és a tudósok közül sokan úgy vélik, hogy a túlélők magukkal vitték Tollaskígyó kultusztát Tulába (Tollanba), a toltékok fővárosába.

Kapcsolodó epizód: 3x05 Learning curve

A cikk az Eltűnt civilizációk nyomában című könyv felhasználásával készült (Alexandria Kiadó).


Címoldal Fórum Vendégkönyv Hírek Letöltés Kérdőív E-mail Frissítések Linkek GYIK