Abydos Gate - Csillagkapu :: Mitológia :: Örökkévalóság és a világ vége

Eddig az egyiptomi időkoncepciónak azokkal a vonatkozásaival foglalkoztunk, melyek valamilyen formában nem ismeretlenek a későbbi filozófia vagy tudomány számára sem. A megszámlálhatatlan alkalommal előforduló neheh és dzset terminus esetében azonban már ismeretlen vizeken kell eveznie a kutatónak. Olyan komplex fogalmakkal van itt dolgunk, melyek megfelelőit másutt hiába keresnénk. Általában "örökkévalóság" és "öröklét" fordítást alkalmazunk. A neheh vagy heh szó hieroglif írásmódjában a Nap-determinatívum a fénnyel fennálló fogalmi kapcsolatra mutat. Ez a vonás nyer részeletesebb kifejtést a Halottak Könyve 17. Fejezetében, ahol az örök megújulás mesés madarával, a főnixszel azonosított Oziriszról azt mondják: "Én vagyok a Héliupoliszban levő főnix, felülvizsgálója mindannak, ami létezik. (Kommentár: ) Ozirisz az. Ami a létezőt illeti, a neheh az és a dzset. Ami a nehehet illeti, az a nappal, ami a dzsetet illeti, az az éjszaka." Neheh és dzset ebben a szövegben mint két napszak szerepel, de természetesen a napok összeségének viszonylatában. Más nagyságrendben jelentkezik a két fogalom viszonya újévkor: "Az újév: a neheh kezdete és a dzset vége" - mondja egy újbirodalmi papirusz. Az újéve határpontjáról tekintve dzset a múlt, neheh a kezdődő év, a jövő. "Ami a tegnapot illeti, az Ozirisz, ami a holnapot illeti, az Ré" - olvassuk a Halottak Könyve 17. fejezetében. A múlt, az éjszaka, a dzset Oziriszhoz társul, a fény, a jövendő, a neheh Réhez. A Ptolemaiosz-kortól a dzset szót Oziriszt ábrázoló hieroglifával is lehetett írni, a neheh késői hieroglifájáról (a Fényhegyen napkorong, benne sólyom) már beszéltünk.
Az egyiptomi vallásfilozófiai gondolkodás jellegzetes mechanizmusa más mitológiai vonatkozásokkal is gazdagította ezt a két absztrakt fogalmat. Azonosak lehetnek Suval (neheh) és Tefnuttal (dzset), aminek lényegi mondanivalója az, hogy nem őspríncipiumok, csak a teremtés folyamatának megkezdődése után, a második fokozatban nyernek létet. Neheh és dzset, bár a köznapi és történelmi távlatú időn nagyságrendben messze felülálló és ezektől minőségileg is különböző időfogalmak - mégis végesek, határaik vannak, mint az egyiptomi szövegek ezt kifejezik, az ősiten teremtette őket. Amon "a legelső ős, aki megalkotta az ősisteneket. Ő az Örökkévalóság (Neheh), aki megkezdte az örökkévalóságot (neheh), az ő szíve teremtette meg az öröklétet (dzset)." Nem azonosíthatóak tehát az európai filozófia aeternitas fogalmával. Mérhetetlenül hosszú tartamot jelölnek - annak múlt és jövőbeni aspektusát -, s ezért jobb híján hosszadalmas körülírások elkerülésére jogosult a hagyományos fordítás, de a kezdet- és végnélküliség képzete idegen tőlük.
Egyiptomi felfogás szerint ugyanis az egyszer megteremtett világnak valamikor - erre határozott időpontot nem jelöltek meg - meg kell semmisülnie. Az egyik koporsószövegben Atum millió évekről beszél, amíg bekövetkezik az, hogy Ozirisszal lakik majd együtt, s a világban minden megsemmisül. A világ vége a teremtéssel ellentétes folyamat, ugyanazok a fő mozzanatok ismétlődnek meg fordítva, ellenkező célzattal. A Halottak Könyve 175. fejezetében hangzik el Atum - a teremtő - drámai jövendölése: "Én pedig mindent meg fogok semmisíten, amit megalkottam és a föld majd visszatér az ősvízbe, az áradatba, ahogyan kezdetben volt. Én maradok meg Ozirisszal, miután más alakokat veszek fel, kígyókét, melyeket emberek nem ismernek és az istenek nem látnak." Helyreáll a kezdeti állapot, a földet elborítja a víz, a teremtő őserő azonban elpusztíthatatlan, s ugyancsak túléli a katasztrófát Ozirisz is. Egy késői verzió ezt így fejezi ki: " Mondatik róla az írásokban: megmarad ő a neheh után". Neheh tehát az emberek és az istenek világával együtt ér véget, Ozirisz azonban, akinek létformája a dzset, a nagy Götterdamerung után is létező marad. Az istenek pusztulását Ptah is megjósolja Hórusz és Széth törtéenetében: "Az istenek után az egész emberiség is ott fog nyugodni, ahol te vagy. Ezt mondta nekem." (Dobrovits Aladár fordítása. Chester Beatty Papirusz.) Itt Ozirisz idézi Ptah szavait az isteneknek küldött fenyegető levelében.
Az egyiptomi eszkatológia forrásából, a Halottak Köynve 175. Fejezetéből derül ki, hogy a világpusztulást végső soron az ősi harmónia megbomlása, az Ősbűn okozta. A világ vége mozzanataira sok szövegben van utalás. (Ég meghasadása, leszakadása, a Nílus-part hegységeinek egyesülése.) Az Ősvízből felcsapó láng az első napfelkeltének most már a pusztulást hirdető megismétlése. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy míg a teremtés a differneciálódás különböző lépcsőfokain át lesz teljessé, a világ vége az elemek újraintegrálódásával jár együtt. Ozirisz és Atum továbbélése mindenk megsemmisülése után egy neheh utáni lét feltétetelezését foglalja magában. ÉS itt érkezünk el az egyiptomi örökkévalóság-képzet egy magasabb fokához, egy felsőbb kategóriájoz, ahol a jövő irányában már valóban nem lehet végről, határról beszélni. Eszerint - ellentétben azokkal a szövegekkel, melyek dzset határait, végét említik - volt egy olyan vallásfilozófiai koncepció is, mely bár dzset többnyire a múlt, Ozirisz-Dzsethez a vég nélküli jövőt társította.
Az örökkévalóság fogalmának tartalmát, bár talán minden más népnél elmélyültebben foglalkoztak vele, az egyiptomiak sem tudták önmaguk számára egyértelműen megfogalmazni. Bár a túlvilági fennmaradsát remélték, előttük is felmerült ennek az eszmének ijesztő arculata, hosszú ideig kívántak élni, 110 évig, de nem kívánták az örök földi létet. Az az irtózat, melyet a világirodalom a bolygó hollandi vagy Ahasvérus, az örök vándor, vagy a Hajnal szeretője, Tithónosz alakjában formált meg, ott élt az ő lelkükben is. Az örökkévalóságot nem emberre, de nem is az istenekre méretezték. Még maga Ozirisz, akinek ez osztályrészül jut - vagy el kell viselnie -, az alvilágba érkezve megborzad annak mélységétől, sötétségétől, (tér és időbeli) végtelenségétől. A tér és az idő szoros kapcsolódása az egyiptomi gondolkodásban nemcsak az ahet-ábrázolásokban mutatkozik meg. Ptahhoz így szólnak egyik himnuszában: "Bejárod az öröklét (dzset) útját." (Berlini Ptah-himnusz.) De nemcsak dzsetbek van térbeli aspektusa, hanem az időnek általában is. Ez abból látszik, hogy időfogalmakat jelentő szavak után némelykor térre utaló determinatívumot írnak. A késői túlvilágszövegben, az Örökkévalóság Átvándorlásának Könyvében a neheh óriási teret is jelent, ezt járja be a halott, így éli át az örökkévalóságott. A nehezen értelmezhető elvont fogalmak és idegenszerű megfogalmazások ködfátylán keresztül tisztán áttűnik, hogy mint mindenütt a világon, a nappalok és éjszakák jelentették a fő időélményt, ezek ritmikus váltakozása hatott döntőn a neheh- és dzste-fogalom kialakulására is. A ciklikus elem fontos tényezője volt az időkoncepciónak - minden egyes napfelkelte a teremtés megismétlése -, de sohasem lett uralkodóvá, mivel csak egyszeri világtörténést tételeznek fel. A teremtő fennmaradása kígyó alakban szinte kínálná az újrateremtés gondolatát, de erről az egyiptomi nyelvű szövegek nem beszélnek, csak Platón emlékezik meg arról (Timaiosz), hogy az egyiptomiak a periodikus világpusztulásában hittek és az Asclepius című hermetikus dialógusban (27.) van szó a világ megújulásáról. A fáraókori időfelfogásban tehát egy lineáris történeti és egy ciklikus természeti vonal kombinálódik - mint ezt S. Morenz is megállapította. A világ vége utáni örökkévalóságban már nincs történés.
A világkép-, az idő- és térelméletek az a terület, ahol az egyiptomi gondolokodás legmesszebbre jutott az absztrakció útján. Nem egy szekularizált filozófia terminológiájával szólnak hozzánk, hanem egy páratlanul gondoltagazdag és elgondolkoztató szimbolika és vallásfilozófia nyelvén, melynek megértéséhez csak teljes vallásos irodalmuk és művészetük szem előtt tartásával találhatjuk meg a kulcsot. Maguk az egyiptomiak nagyon is tisztában voltak saját tudásuk és a megismerés lehetőségeinek határaival, sőt túlságosan is alábecsülték az emberi képességeket. Nut egyik neve, a Titokzatos, az eget fürkésző csillagászok rezignált lemondásának jele. Az egyiptomi csak életének befejeződése után juthat a teljes tudás birtokába, csak a túlvilágon tárulnak fel a mindenség titkai. "Aki ott van, az tudóssá lesz" - olvasható az Életuntról szóló költeményben. Csak ott láthatták meg a kozmosz valódi szerkezetétm azokat az elemeit, melyeket életükben csak szimbólumok formájában vagy nem igazi valójukban személhettek. Egy koporsószöveg erről így beszél: "Előtűnnek neked az ég támaszai, meglátod a titkokat, melyek ott (ti. Az égben) vannak". Ez az agnoszticizmus, a társadalmi kötöttségek és a konzervatizmus az értékes kezdeményezések és intuitív megsejtések ellenére is képtelenné tették az egyiptomi gondolkodást, filozófiát arra az ugrásszerű fejlődésére, mely a görögöknél következett be az ión természetfilozófia idején.

/ A cikk Kákosy László : Az ókori Egyiptom története és kultúrája című könyvéből származik (Osiris kiadó) /

Vissza a Mitológia főoldalra