Abydos Gate - Csillagkapu :: Mitológia

A piramisszövegek sokszor beszélnek arról, hogy a mennybe igyekvő elhunyt király létrát használ, hogy elérjen az istenekhez. Az ég tehát oly elérhető közelségben van, hogy elképzelhetőnek látszik a feljutás egyszerű technikai segédeszközökkel is. Ennek a vertikálisan szűk kozmosznak horizontálisan is hasonlóan kis kiterjedése van, s egy óbirodalmi felirat azt állíthatja egy núbiai törzsfőnökről, hogy a "líbaiak leverése végett Líbia földjére nyomult, egészen az ég nyugati sarkáig." A világ kiterjedése azonban csak egy volt a sok kérdés közül, melyet az ember már a történelem hajnalán feltett magának, s melyekre kielegítő válaszokat igyekezett megfogalmazni, valamiképpen összhangban az elsődleges érzékszervi észlelések során nyert tapasztalatokkal.
A föd lapos korong, így ábrázolja a ta (föld, ország) hieroglifa is. Megjelenítheti még hátán fekvő férfi, Geb isten, vagy sokkal ritkábban Aker, a másik földisten. A kérdés lényegét tekintve mindegy volt, melyiket tartotta valaki leghelyesebbnek, mindhárom ugyanazt az egyszerű alapgondolatot fejezte ki. Az égnél már komoly nézetkülönbséget találunk. A pet (ég) hieroglifa lapos mennyezetnek mutatja, két végén nyúlvánnyal. A négy égtájnak megfelelően négy támasz, négy, felül villás végű faoszlop tartja.
Miből van az ég? Azzal mindenkinek egyet kellett értenie, hogy legalább egy része víz, hiszen a magasban úszik végig naponta Ré bárkája, s néha innét esik az eső. Egyesek szerint alapanyaga fém. A meteorvasat "égi fémnek" nevezték. Nyilván úgy hitték, hogy a mennyboltból töredeznek le kisebb-nagyobb darabkák. Mások a kéksége miatt lazúrkőből valónak hitték. A mitológiai szemléletmód két gyakori ábrázolástípusban tükröződik: vagy Nut istennőt látjuk négykézláb állva Geb felett vagy egy hatalmas tehenet, Hathort. Egy Nagad II.-kultúra korabeli palettán tehénfejet díszítenek csillagok, az ég tehén alakja tehát a legősibb képzetek közé tartozik. Nutnál és Hathornál a végtagok helyettesítik a tartóoszlopkat. Hasuk alatt, elsősorban Nutnál, feltartott karjaival Su, a levegőisten áll. A Nut-képek a Nap-bárkát az istennő teste alatt vagy felett ábrázolják. Ő szüli reggelenként újjá a Napot, mely este szájából tűnik fel. Nut általában nő, de néha fa alakot is ölthet - a világfa elképzelés egyik formája ez, melyet jól ismerünk a szibériai népek hitvilágából. A mindenségnek mintegy pincéjét képezi az alsó ég, a felső égmennyezet fordítottja. Arra nem kapunk választ, hogyan helyezkedik el az alvilághoz viszonyítva. A lapos földet az Ősvíz veszi körül, de a víz jelen van az alsó régiókban is.
Mindezen világképek évezredeken át éltek egymás mellett. Sírokban, vallásos szövegek illusztrációin, templomokban számtalanszor alkalmazták egy-egy részletüket. Ilyen képek szemlélőjében könnyen az a tévhit alakulhat ki, hogy Egyiptomban az őskor kezdetleges elképzelései alig fejlődtek tovább. Ha azonban elmélyültebben vesszük vizsgálat alá különböző korok vallásos szövegeit és képeit, megváltozik a véleményük. Már akkor, amikor a szövegek többsége még szűkre lehatárolt, zárt mindenséget tételezett fel, a végtelenség gondolata kezdte rombolni a kis világ falait. Ré egyik titkos neve a piramisszövegekben: "Akinek nincs határa." A nappálya határtalanságára gondoltak itt, ami egyúttal magába foglalta egy hatalmas méretű mindenség feltételezését is.
Konkrét adatokat, melyekből az egyiptomi kozmoszkép méreteire lehet következtetni, először a koporsószövegek közölnek az Első Átmeneti Korban és a Középbirodalom idején. A túlvilág egyes részeinek kiterjedését adják meg ezekben. Így például az egyik tóról azt olvassuk, hogy hosszúsága és szélessége 1000 iteru vagyis kb. 10-13000 kilométer. Ugyanezek a méretei a túlvilágon a Fehér Víziló tavának. Másutt egy határtalan területről esik szó, s megtudjuk azt is, hogy a túlvilági óceán nagyságát Ozirisz sem ismerhette. Szemmel látható, hogy a mindenség e területéről alkotott kép, mely már az Óbirodalom idején sem volt egységes, egyre megfoghatatlanabbá és egyúttal absztraktabbá vált. A felbomlás azokban a rendszerezési kísérletekben a legszembetűnőbb, amelyek topográfiáját is kívántak nyújtani vázlatrajzok formájában a koporsókon. Az ún. Két Út könyvében a vándorló halottra egyre újabb kapuk, szörnyek, veszélyek vártak. Vitatható, hogy egyáltalán szó lehet-e célba érésről; hogy mennyire nem hasonlíthatóak ennek az utazásnak a körülményei a földi viszonylatokhoz, mennyire mások minőségileg ezek a túlsó régiók, mint a földi vidékek, főként abból a részből tűnik ki, ahol az égről, "az összes egek úrnőjéről" van szó. Elérkezett az egyiptomi gondolkodás történetében egy olyan fejlődési fok, amikor a köznapi fogalmakkal már vissza nem adható képzetek érzékeltetésére kellett kifejezési formát találni. Az Óbirodalmat követő absztraháló és a földi kategóriák kereteit merészen szétfeszítő irányzatok után a XVIII. Dinasztia időlegesen bizonyos tisztulást hoz a világkép felvázolásában anélkül, hogy megpróbálna visszatérni a túlhaladott alapokhoz. Az Amduat-könyv áttekinthető kompozíciója, precíz rendszeressége szembetűnő ellentétetképez a koporsószövegek túlvilágával. A szövegben szó van a nappálya egyes szakaszairól. Az első órában eszerint a Nap 120 iteru utat tesz meg. A második óra területe 309 iteru hosszú, szélessége 120 iteru. A harmadik óránál újra a 309 iteru távolságot olvashatjuk. A negyedik órától kezdve viszont, amikor a Nap már egyre fantasztikusabb régiókba ér, többé nem adják meg a távolságokat, ezzel jelezve azt, hogy kifejezésükre már nem alkalmas semmiféle földi szám. Az első három órára vonatkozó 738 iteru is hatalmas távolság, s ez csak az éjszak országának előtere. Hibás volna ez alapon a 12 óra kiterjedésére következtetéseket levonni, hiszen a szerző sem próbálta meg a napút méretét rögzíteni.
A naphimnuszok megfogalmazása általában közelebb áll a néphithez, mint a királysírok szövegei, de a hagyományos fordulatok mögött néha ezekben is a tudományosabb világkép szellem érvényesül. Szuti és Hór naphimnusza II. Amenhotep korában ezt mondja a Napról: "egy rövid nap alatt millió és százezernyi iteru utat futsz be." Egy himnusztól nem várható egzakt világleírás, de ebből a mondatból is kiderül, hogy a XVIII. dinasztia szemlélete sem riad vissza a végteleneb táruló tértől. Nehéz eldönteni, hogy az égistennőket mennyiben és mely esetekben tekintették fizikai valóságnak. A tehén alakú ég ősi képe több újbirodalmi királysírban is visszatér. Tutanhamonnál is látjuk a négy kápolna egyikén, melyeket a sírkamrában a koporsók fölé helyeztek. Talán arra gondolhatnánk, hogy az Amarna-kor demitizált világképe után reakcióképpen a legrégebb égelképzelés tér vissza. Ugyanennek a sírnak egy másik képe azonban csattanó cáfolattal szolgál. Ezen az ég hieroglifájának rajzát egy isten és egy istennő, az örökkévalóság két perszonifikációja támasztja alá jogarával. Szó sincs arról, hogy Ehnaton után a felsőbb körök akár a látszat kedvéért is elfogadták volna szó szerinti értelmezésében az ősi mítoszt, mely szerint az ég egy tehén és nágy lába a támasz. Ellenkezőleg, szimbolikussá vált a négy oszlop is, elvont fogalmak, erők voltak már ekkor a mindenség fenntartói.
Igen korán rájöttek az egyiptomiak arra, hogy a látható ég nem lezáródása, mennyezete a kozmosznak, hanem felette még további emeletek vannak. A piramisszövegekben van először említés több égről, a koporsószövegek egy része is elfogadja ezt a tanítást, de ez legteljesebb kifejlődését csak a Kr. e. I. évezredben éri el. A mindenség föld feletti részét a XIX. dinasztia egyik ismeretlen természetlizófusa, I. Széthi abüdoszi jelképes sírjának mennyezetén két nagy részre tagolta. Első maga az ég. Ez az istenek uralma alatt álló térség határa, ezen túl végtelen sötét űr következik. "Ennek az égnek a távoli része teljes sötétségben van. Határai délra (északra), nyugatra és keletre ismeretlenek Nem ragyog fenn a lélek abban; nem ismeretes a déli, északi, nyugati, keleti vidéke az istenek és az ahok számára" Van tehát olyan része is a kozmosznak, ahová a lélek sem juthat el, ahol az isteni tudás és hatalom is véget ér. Ez a rendezetlen káosz birodalma, melyre nem vonatkoznak az érzékelhető világ törvényszerűségei. A Kapuk Könyve első részének egyik képén négy fekvő férfialakot a kísérő felirat "Fáradtaknak" nevez. Hornung joggal azonosítja ezeket az égtájakkal, melyek a sötét űrbenértelmüket vesztik. A Széthi-kori mennyezetképhez és szöveghez ugyanis később egy dámotikus kommentár készült (Carlsberg Papirusz I.), mely kimondja, hogy csak az olvasó könnyebb tájékozódása kedvéért szerepel az égtájak neve e térséggel kapcsolatban. Egy kis szikra villant itt fel abból, amit a modern tudomány úgy fejez ki, hogy euklidészi geometria csak földi, véges viszonylatokról nyúkt kielégítő leírást.
Mivel a késői szimbolikában a külső kozmikus sötétséget a saját farkába harapó kígyó (uroborosz) jelképezte, arra következtethetünk, hogy a mindenséget kör vagy gömb alakúnak tartották. A föld gömb alakjának felfedezését a mai tudomány általánosan elfogadott álláspontja a görögöknek tulajdonítja. Valószínűleg a püthagoraszi filozófusok egyike kezdte ezt a tételt tanítani, de egyes ókori szerzők úgy tudták, hogy ez a felismerés az egyiptomi tudomány eredménye volt. Diogenész Laertiosz filozófus-életrajzainak előszavában ezt írja az egyiptomiakról: "A kozmoszt keletkezettnek, mulandónak és gömb alakúnak (tartják)." (I.1.) Bár a kérdés biztosan nem dönthető el, úgy látszik, hogy egy-két régi egyiptomi adat is alátámasztja ezt a véleményt. Geb földistent például egy mitológiai papiruszon (Kr. e. 1000-800) nem a megszokott, háton fekvő helyzetben ábrázolták, hanem úgy, hogy lába visszahajolva csaknam eléri a fejét. A képnek erotikus tartalma is van, de arra is utal, hogy egyesek nem laposnak képzelték a földet, hanem önmagába visszatérőnek, vagyis gömbnek. Pszuszennész király (1044-994) koporsóján a Nap éjszakai hajózását ábrázolták a csillagok között. Ha azonban a Nap a sötétség idején nem a föld mélyében levő alvilágban tartózkodik, hanem az égben, akkor a földnek szabadon az űrben kell lebegnie, hogy a Nap áthaladhasson "alatta". Ha viszont rájöttek arra, hogy a föld nem az Ősvízen vagy valamilyen fundamentumon nyugszik, hanem minden oldalról szabd tér veszi körül, a csillagok és a Nap látszólagos kör alakú pályája miatt hamarosan következnie kellett a gömb alakú feltételezésnek.
Az a Kr. e. 4. századi koporsó, ahol a földet felülnézetben körnek mutatják, már nyilvánvalóan a szférikus világkép egyik megfogalmazása. (Síkban nem tudtak gömböt rajzolni.) A felemelt karú lény, amely tartja, Ka, Heh vagy Su lehet. Akármelyikre gondoltak is, absztrakt erőről vagy a levegőről illetve az űrről van sző, vagyis a föld szabad lebegését akarták így érzékeltetni. Mivel az erősebb görög kultúrális hatás csak valamivel később kezdődött, erősen kétséges, hogy itt a görög természettudomány átvételére látnánk példát, valószínűbb, hogy a régebbi egyiptomi tradíciókat fejlesztették ekkoriban tovább. A nép azonban mindezen elméletekből keveset halott, s továbbra is ősei hagyományos, egyszerű, zárt világképéhez ragaszkodott. Mást mondtak viszont ezek a képek a művelt rétegeknek, írnokoknak, papoknak, tisztségviselőknek. Számukra az egyiptomi világkép egyes elemeit érzékeltető részint hierolifaszerű, részint a valóság elemeit közvetlenül felhasználó ikonográfiai rendszer egyre inkább csak szimbolikus formában utalt mindarra, amit az ember a világról tartott. Az egyiptomi világkép-ábrázolások konvencionálissá válása, a hozzájuk fűződött szubjektív tudattartalom műveltségtől függő mind nagyobb mérvű differenciálódása az Újbirodalom lett szembetűnő, de kezdetei a III.évezredbe nyúlnak vissza.

/ A cikk Kákosy László : Az ókori Egyiptom története és kultúrája című könyvéből származik (Osiris kiadó) /

Vissza a Mitológia főoldalra