Vissza a Mitológia főoldalra

Szent állatok, állatistenek
Írta: Nováki Ákos Tamás (Platschu)

Az Egyiptomról író görög-római szerzők és egyházatyák számára az ottani vallás legérthetetlenebb jelensége az állatok tisztelete. Egyesek vallási titkokat, mélyebb értelmet sejtettek mögötte, mások csak a megvetés, a gúny hangján beszéltek az állatistenekről.
A klasszikus eszményekhez ragaszkodó görög álláspontot Lukianosz egyik művében Mómosz, a gáncsoskodás, a gúnyolódás megtestesítője fejti ki Zeusznak az olümposzi istenek gyűlésén, ahová már nagy számban tódultak be Kelet különös istenei. ".. .te kutyaképű, lenvászonba bújtatott egyiptomi, te ki vagy, drágaságom, és hogyan egyezteted össze isten voltodat az ugatással? És mit jelentsen az, hogy ez a tarka foltos memphiszi bika irnádat tárgya, jóslatokat ad és prófétái vannak? Az íbiszeket, majmokat, bakkecskéket és a többi, sokkal nevetségesebb lényt már említeni is szégyellem - fel nern foghatom, hogyan keveredhettek Egyiptomból az égbe! Miért nézitek ölbe tett kézzel, istenek, hogy őket éppúgy, netán még jobban tisztelik, mint benneteket? És tűrheted te, Zeusz, hogy kosszarvakat növesszenek neked?
Zeusz: Valóban visszatetsző, amit az egyiptomiakról mondasz, Mómosz. Csakhogy mindez javarészt a misztériumok világába tartozik, és a beavatatlan ne nagyon nevessen rajtuk." (Lukianosz Összes Művei. II. köt. 617-618. Az istenek gyűlése. 10-11.)
Ha valaki csak ehhez hasonló megnyilatkozásokból ítélné meg az állatkultusz szerepét, jelentőségét, teljesen téves eredményre jutna, hiszen csakis a történeti fejlődés figyelembevételével lehet ennek helyét az egyiptomi vallásban, kultúrában meghatározni. Ez a kultusz, mely látszólag annyira jellemző Egyiptomra, valójában csak egyes korszakokban volt döntő tényező.
Első emlékei a prehisztorikus időkből valók, amikor a törzsi, nemzetségi kultuszokból fokozatosan kirajzolódik egy nagyobb közösségek által is elfogadott istenkör képe. Találkozunk olyan véleménnyel is, arnely szerint az egyiptorni vallás korai szakaszában a fétisek és állatok tisztelete egy időben mutatható ki, míg az antropomorf istenfelfogás csak néhány száz évvel később jelentkezett. Kétségtelen, hogy a póznán álló sólyom mint isten-determinatívum már az egyesítés korában megjelenik, míg az ülő, szakállas férfialakot csak később kezdik alkalmazni. Ez azonban csak annyit jelent, hogy a sólyom volt szemükben az isteni hatalom fő megtestesítője, általában méltóbb megjelenítési forrnának tartották az istenség számára, mint az embert. Ember alakú istenek tiszteletét azonban nem vonhatjuk kétségbe az egyesítés korában sem, Ptah esetében ez régészetileg is bizonyítható. Az óriás méretű archaikus külsejű koptoszi Min-szobrok datálása kétséges.
Kétségtelen, hogy a 3000 körüli időkben az isteneket leggyakrabban állat alakban ábrázolták. Az ősi egyiptomi állatkultusz eredetét eddig nem sikerült tisztázni. Totemizmus itt aligha jöhet szóba, hiszen az állatkultusz kezdeti szakaszában nem egész állatfajokat, hanem csak egyes példányokat tekintettek istennek vagy szentnek. Afrikai hamita eredet sem valószínű, mivel a mai hamita népeknél az állattiszteletnek alig van jelentősége. Arra kell gondolnunk, hogy különböző törzsek, falvak hasznosságuk vagy éppen veszélyességük miatt kezdtek egyes állatokat tisztelni, és később e kultuszok egy része a közös egyiptorni vallás része lett.
Az ember és állat forma között állnak az állatfejű, embertestű istenek, melyek évezredeken keresztül rendkívül kedveltek voltak az ikonográfiában. Az első biztos példákat a II. dinasztia korától ismerjük. A legismertebb állatfejű istenek később: Ré, Hórusz, Szahmet, Anubisz, Széth, Szobek, de sok más istent is ábrázoltak ilyen forrnában. Egyes állatfejű istenek különböző korszakokban tiszta állat formában is megjelenhetnek (Anubisz, Hórusz, Széth, Szobek stb.). Más isteneknél mindig az állat forma marad az uralkodó (Apisz, Upuaut, Nehbet).
Az egyesítés korától kezdve a tériomorfizmus bizonyos fokig háttérbe szorul, az állatkultusz az Óbirodalomban semmi esetre sem sorolható a vallás domináns elemei közé. Az istenek állatfeje a szimbolika nyelvén általánosságban utal az istenség karakterére, tulajdonságaira, az általa elindított asszociációsorok, a magyarázati lehetőségek sokfélesége következtében az istenség lénye a szemlélő tudatában gazdagabbá válik, mint bármely szóbeli leírás vagy írásos jellemzés által.
Az Óbirodalom évszázadaiban Memphiszben Ápisznak az I. dinasztiáig visszanyúló tisztelete virágzik, több helyen is kimutatható a szent tehenek kultusza, az egyéb állatkultuszokkal együtt azonban a nagy vallási összképben mindez nem túlságosan jelentős színfolt.
Az Újbirodalmat megelőző állatkultusz szimbolikus jellege jól lemérhető egy középbirodalmi himnuszból Szobek krokodilusistenség tiszteletére. (Ramesszeum Papirusz VI.) Szobek itt már Rével azonosul, de emellett ő Hórusz, sőt Anubisz is.
A köznép egy része számára természetesen az állatfejű, állat alakú istenek ekkor is, később is azonosak lehettek magával az állattal, a műveltebbek viszont az állat tulajdonságainak lényegére gondoltak, élő mintájuktól már részben vagy teljes egészében elvonatkoztatták őket. Az istenábrázolások tanulmányozása alapján nagyon nehéz megközelíteni a valódi állattiszteletet, sokkal konkrétabb eredményekre vezet a szent állatok temetkezéseinek vizsgálata, ezen keresztül jól lemérhető a kultusz elterjedtsége, intenzitása. Az első rituális állattemetkezések a Badári-kultúrából kerültek elő. Két szarvasmarhasíron kívül juh- (vagy kecske-) és kutya- vagy sakálsírt tártak fel itt. A gyékénybe vagy vászonba burkolt állatok az emberekéhez hasonló temetkezésben részesültek. A továbbiakban is mindig csak vallási vonatkozású sírokról lesz szó, nem pedig földbe került állatmaradványokról. A Nagada I.-kultúra idején némelykor kutyát, gazellát temettek el emberi csontvázakkal egy sírba. Valószínűleg egyes állatok részére azért akarták biztosítani a túlvilági továbbélést, hogy azok együtt maradhassanak halott gazdájukkal, más esetekben illő végtisztességet akartak adni az isteni természetű állatnak, és talán védelmet vártak tőle a túlvilági életben is. Az Óbirodalom kutyatemetkezéseinek mágikus módon azt kellett előidézniük, hogy a gazdának halála után se kelljen nélkülöznie hű társát. Egyedi esetektől eltekintve állatok rituális eltemetése nem jellemző az Óbirodalomra.
Az Első Átmeneti Kor és a Középbirodalom szkeptikus, a racionalizmus felé közeledő világnézete sem volt alkalmas háttér az állatkultuszok terjedése számára. A Hajótörött szigetének aranytestű, lazúrkő szakállú kígyóistene mesebeli lény, nem a földi állatvilágból való.
Egy sírleletre kell részletesebben kitérnünk. Petrie ásatásai során Abüdoszban, Dzset király temetkezőhelye közelében, egy sírra bukkant, amely a korai népi jellegű állatkultusz kevés számú emlékei közé tartozik. A belso kamrában 17 macska csontváza feküdt. Az áldozatok számára kiképzett fülkében durva kidolgozású, a XII. dinasztia korából való edényeket helyeztek el. E sír jellege már a későbbi tömeges állattemetkezésekre emlékeztet. Bizonyosnak látszik, hogy nem csupán a kedvenc állatok másvilágra vitele volt a cél, hanem a megdicsőült állatok jóindulatának megnyerése is. A sírmelléklet egyszerűsége bizonyítja, hogy az építők a szegény rétegekből kerültek ki.
Az állatok halotti kultuszában III. Amenhotep uralkodása alatt következett be fontos változás. Thotmesz herceg, a király íia, memphiszi főpapi minőségében sírt épített az Ápisz-bika részére. A sírba elhelyezett kanópuszedények feliratai Ozirisznak nevezik a halott Ápiszt. Ezzel megszűnt minden különbség az elhunyt ember és állat között, ezek is, azok is Ozirisz isteni természetének részeseivé váltak. Ápisz Ozirisszá tétele messze ható következménnyel járt. A halott állatok kultusza megkapta a legfőbb főpapi, királyi jóváhagyást, a kultusz ilyen formájának előbb-utóbb má állatoknál is meg kellett jelennie.
Egy macskát maga Thotmesz herceg tett Ozirisszá azáltal, hogy kőkoporsót készíttetett számára, olyan feliratokkal, melyek Ozirisznak mondják az állatot (117. kép). A koporsó egyik oldala az élő macskát mutatja, amint az áldozati asztal előtt ül, mögötte áll a rnacskamúmia. A rnásik oldalon csak az élő macska látható az asztal előtt. A macskát bizonyára bebalzsamozták, akárcsak az Apisz-bikákat. Hogy milyen fontosnak tartotta a főpap a macska túlvilági méltóságának kihangsúlyozását, kitűnik abból is, hogy a koporsó két rövid oldalához a királyi szarkofágokról vették a mintát: Íziszt és Nephthüszt vésték rá.
A koporsó határozott valláspolitikai törekvésre utal, mely egy változást váró időszakban az állatkultusz hivatalos támogatásával igyekezett bizonyos - nyilván népi támogatásra számító - megújulást elindítani. Az állatkultusz pártolására III. Amenhotep korában nemcsak Memphiszből vannak adatok. Messze délen, Núbiában, a szolebi templomban Amon szent állataiból, a juhokból egész nyájról tudunk, ami azért feltűnő, mert ekkor még nem volt szokásos a templomokban vagy a templomok körül nagyobb számú szent állatot tartani. Ugyanekkor fellendül a Szobek-tisztelet is, mint ezt egy néhány éve feltárt krokodilusszentély tanúsítja Szumenuban (Armanttól délre).
III. Amenhotep az egyébként legtöbbször antropomorf Mut istennőben oroszlánt látott. Karnakban a Szahrnettel azonosított Mutnak emelt templomot, amelyben a szobrok sokasága az istennőt oroszlánfejjel jeleníti rneg és Szahmetnek nevezi. A király szemmel láthatóan arra törekedett, hogy Szahmetet a thébai triász tagjává tegye, de nyíltan nem mert Muttal szakítani.
Ehnaton reformja után az állatkultusz gyorsan újjáéledt, Tutanhamon idejéből már fennmaradt egy Apisz-sír, Mendészben pedig Ay király idején élő állatot is tartottak a templomban, mely valószínűleg az ottani kosistenséget testesítette meg. II. Ramszesz valláspolitikája az állatkultusz pártolásában is példaképe, III. Amenhotep nyomdokain haladt. Ránk maradt egy Mnevisz-bika-sír az ő idejéből, de ennél is sokkal jelentősebb emléke az állatkultusznak az Ápisz-bikák új, hatalmas, közös sírboltja, melyet Haemuaszet főpap, a király fia építtetett. Több Apisz-sztélé is fennmaradt, melyek közül különösen a következő tükrözi jól azokat a sokrétű vallási elképzeléseket, melyek ebben az időben a bikához fűződtek: "Üdvöz légy, Ápisz-Atum, Unennofer (Ozirisz) első létformája, szent ba, aki nyugaton van, aki Ozirisz, az alvilág uralkodója." (M. Malinine - Posener - Vercoutter: Catalogue des stéles du Sérapeum de Memphis. I. Paris, 1968, 7. no. 6.)
Ápisz tehát azonos Atummal, a teremtővel, a Nap egyik formájával, ő Ozirisz is, akivel nem egyszerűen egyenlő, hanem annak legősibb alakja. A hívők földi boldogságot is vártak Ápisztól, volt, aki a 110 éves életkort remélte tőle. II. Ramszesz alatt tehát - mint III. Amenhotep idején - az állarn főként a bikakultuszt támogatta, s mindkét esetben egy-egy királyfi irányította ezt memphiszi főpapi minőségben. A kultusz népi oldalát az Újbirodalom idején még aránylag nehéz megragadni, de megállapítható, hogy a macska és a bikák után az állattemetés fokozatosan más fajokra is átterjedt. Ránk maradt egy íbiszkoporsó is, melynek feliratán egy írnok büszkén arról tudósít, hogy egy csatornába esett íbiszt temetett el. A Mnevisz-bikák szívskarabeust is kaptak sírjukba.
A deir-el-medinei munkástelep lakossága gyakran fordult kéréseivel különböző állat alakú istenekhez. különösen sok emléken jelenik meg a hely egyik fő patrónája, a kígyó Meret-Szeger istennő.
Téves volna azonban azt állítani, hogy a késő újbirodalmi Egyiptom egységesen alázatos jámborsággal tisztelte a szent állatokat. Egy torinói papirusz (1887) szerint egy elephantinéi papot azzal vádoltak meg, hogy öt Mnevisz-borjat, rnelyet egy fekete tehén szült, földmunkára fogott be, majd Délre hajtotta, eladta őket, és egy másik Mnevisz-borjat szintén áruba bocsátott.
A szent állatok kiválasztása - az államilag támogatott kultuszok esetében - különleges ismertetőjelek alapján történt. Hérodotosz (III.28.) úgy tudta, hogy Ápisznak feketének kellett lennie, homlokát háromszög, hátát sas formájú fehér folt díszítette, nyelvén skarabeus alakú jel volt látható. Mindig csak egyetlen bikát ismertek el Ápisznak, s ennek halála után újat kellett kiválasztani, ami bizonyára nem mindig ment könnyen. Abban egyébként Hérodotosznak valószínűleg nem volt igaza, hogy csak fekete bikát ismerhettek el Apisznak, a szobrok és képek nagy része ugyanis tarkának mutatja az állatot. Az új Apisz trónra léptetése fényes ünnepség keretében. történt. Lényegében hasonló külsőségek között folyt a héliupoliszi Mnevisz-bika és a mendészi kos kultusza is.
Az állatkultusz terjedése láttán az Újbirodalom évszázadaiban joggal tehető fel a kérdés, mennyiben volt ennek hatása a nagy istenekről kialakult képzetekre, azok külső alakjára. Amon két szent állatával, a kossal és a libával már találkoztunk. Az egyszerű ernberek által állított emlékek arra mutatnak, hogy a nép nem mindig tett különbséget az isten és szent állatai között. Ugyanazon emléken a liba lehet az isten állata, de lehet maga Amon is. A népi vallás emlékei közé tartozik egy szobor, mely kilenc tagból álló libacsaládot ábrázol, megsokszorozza az Amon-állatot (Hildesheimi Múzeum).
Az állat formák nem változtatnak azon, hogy Amon az esetek többségében megőrizte antropomorf jellegét, sőt - mint a leideni himnusz elemzésekor láttuk - a vallásfilozófia szerint ez sem valódi alakja, absztrakt lényét voltaképpen ábrázolhatatlannak tekintették.
Azoknál a nagy isteneknél is, amelyeket leggyakrabban állatfejjel vagy állat formában jelenítettek meg, az Újbirodalom idején, a fő típus mellett a legkülönbözőbb variációk figyelhetők meg az ikonográfiában. Így a Nap egyik alakját, Harahtit például az abüdoszi Széthi-templomban a neki szentelt kápolna egyik falán a következő három alakban vésték fel: 1. Kosfejjel, embertesttel. 2. Ember, fején napkorong skarabeussal (a felirat itt Harahti-Hepernek mondja). 3. A megszokott sólyomfejjel.
A III. Thotmesz idején épített kis deir-el-bahari kápolnájában Hathor istennő mint Dendara úrnője ember alakú, Théba úrnőjeként viszont tehénnek ábrázolták.
Thot esetében a két, majdnem egyenlő gyakorisággal előforduló állat, az íbisz és a pávián arra mutat, hogy - legalábbis a papság felső rétege számára ténylegesen egyikkel sem volt azonos. Ezt erősíti meg egy hermupoliszi felirat Mer-neptah korából, amelyben Thot először közli, hogy íbisszé fog válni, később pedig pávián alakban lép a király elé. A felirat megszerkesztői azonban e két formán kívül még emberi külsőt is feltételeztek az istennél. A szöveget kísérő ábrázoláson emberfeje van.
Szobeknek is - akit pedig kifejezetten krokodilustermészetű istennek tarthatnánk képei alapján - vannak rendhagyó ábrázolásai, lehet kos- vagy emberfeje. A vallásfilozófiai elemekben gazdag Egi Tehén mítosza így fogalmazza rneg a krokodilusok és Szobek viszonyát: "Szobek bai a krokodilusok." (E. Hornung: Der agyptische Mythos von der Himmelskuh. OBO 46., Freiburg, Göttingen, 1982,2.7., 47.)
Az állat tehát az isteni erőnek, "léleknek" egyik megnyilvánulása vagy az isten képe, szimbóluma. A nép körében is ismert ez a nézet. Egy kis sztélén, mely a deir-el-medinei munkástelepről származik, kecskét látunk, mely nem azonos egyetlen istennel sem, hanem "az istenek lelkei" felirat áll mellette, vagyis valamennyi isten ba-jának látható megjelenési formája. (British Museum 469.)
Az Újbirodalom idején tehát az állatkultusz történetében III. Amenhotep és II. Ramszesz uralkodása fontos új szakasz. A fejlődés az állatok halotti kultuszának teológiai elismerése irányába hatott, de ennek groteszk eltúlzása csak a következő időszakban jelentkezett.
Az ezredforduló után a zűrzavaros belső helyzet és az idegen hódítások a papság politikai és szellerni vezető szerepét az ország nagy részében meggyengítették, és a népi vallás mind erősebben került előtérbe. Most már egy-egy állatfaj valamennyi egyede szentté vált az egész ország vagy egyes városok lakossága szemében. Mikor Hérodotosz Egyiptomba látogatott, a legképtelenebb történetek keringtek szájról szájra az állatok tiszteletéről. Macskák, íbiszek, krokodilusok képében istenek tömege nyüzsgött a városokban, falvakban és a folyóban. Hogy milyen megbocsáthatatlan bűnnek szárnított a szent állatok megölése, jól látható abból a gyűlölségből, ahogyan az egyiptomiak Kambüszész állítólagos Ápisz-gyilkosságát emlegették.
Az állattemetkezések jellege, felszerelése majdnem olyan nagy különbségeket mutat, mint az emberi síroké. Leggazdagabbak az Ápisz-sírok, melyekbe elsőnek Mariette hatolt be a modern kutatók közül, 1851-ben. A bikák részére I. Pszamrnetik korában a II. Ramszesz-korinál is jóval grandiózusabb, közös föld alatti sírbolt készült. Széles folyosó mentén helyezkednek el egymás mellett azok a hatalmas sírkamrák, melyek közepén a bikák gránitszarkofágjai állnak. Mivel átlagban mintegy 65 tonna súlyúak, könnyen elképzelhető, hogy milyen komoly technikai problémákat okozott a nekropoliszba vitelük és bevontatásuk a föld alatti folyosóba. A sírbolt leletei közül a történészek számára különösen értékesek kronológiai szernpontból azok a királynevekkel ellátott sztélék, melyek az egyes Ápiszok életrajzi adatait évszámokkal örökítették rneg. A zarándokok által idehozott sok fogadalrni tárgy mellett remekművű ékszerek is kerültek elő Haemuaszet nevével. Az egyik kamrában talált emberi múmia talán a herceg holtteste.
Az Ápiszt szülő szent tehenek sírja a közelmúltban került elő Szakkarában Emery ásatásai során. Ez a felfedezés mintegy kiegészítette Mariette nagy leletét. A feliratokból kiderül, hogy ezeket a szent teheneket, akik szerintük égi sugártól fogantak meg, a Későkorban Ízisz megtestesüléseinek tekintették.
A Mnevisz-bikák temetője szent városuk, Héliupolisz közelében volt. Egymástól külön álló, kőfalú sírokban temették el őket, de ezek méretei elmaradtak az Apisz-síroké mögött. Mnevisz tekintélye sohasem érte el memphiszi társáét. Jellegükben rokonok az Ápisz-sírokkal a szent íbiszek és majmok katakombái Hermupolisz temetojében. A bonyolulf csak részben feltárt folyosórendszer számtalan állatmúmia temetkezőhelye volt. A szent állatok közé temetkezett Thot hermupoliszi főpapja, Anh-Her is, aki a szent íbiszek és majrnok társaságától bizonyára segítséget várt a túlvilági életben.
Az itt eltemetett íbiszek többsége valószínűleg a város közelebbi és távolabbi környékéről való. Családok tartottak egy-egy szent madarat, mint jótékony oltalmazó isteni lényt, testüket kimúlásuk után a temető papjaihoz küldték. A népi és papi vallásosság tehát összefonódik itt. A papok mély szimbolikát is igyekeztek kifejezésre juttatni a sírban. Az egyik bejáratnál az íbisz formájú kis kőszarkofágokat nyolcas csoportokba rendezték úgy, hogy az íbiszfejek keletre tekintettek. A 8-as Thot szent száma volt, városa, Hermupolisz egyiptomi neve, Hemenu, a Nyolcast jelenti. Tuna el-Gebel csak egyike volt az íbiszkatakombáknak, ennél is terjedelmesebb föld alatti folyosórendszer van Szakkarában, melynek feltárását 1964-ben kezdte meg Emery. Százezerszámra temették itt el az íbiszmúmiákat, szent sólymokkal és kisebb számban keselyűkkel együtt. A madármúmiákat agyagarnforákba helyezték, ezeket felültányérral vagy edényaljjal zárták le, és a fedőt habarcsszerű anyaggal ragasztották az edényhez. Tuna el-Gebelhez hasonlóan itt is megtalálhatók a koporsós, falba mélyített temetkezések. A feliratokból megállapítható, hogy azok, akik ide hozták vagy küldték a szent madarakat, valamint a zarándokok is oltalmat reméltek e megdicsőült lényektől. A szent íbisz temetkezőhelyéhez Szakkarában is társult Thot másik szent állata. A kétszintes majomkatakombában a falban kiképzett fülkékbe ültették a majommúmiákat.
Kosok, krokodilusok, macskák, kígyók, halak temetői egészítik ki az előbbi, monumentális emlékekből nyert képet. Ezek néha egyes sírokból állnak, máskor több állat került egymás mellé. Olykor régi sziklasírokban helyezték el tömegével az állatokat arab leírásokból megállapítható, hogy még a Kheopsz-piramisba is kerültek állatmúmiák.
Néhol egy-egy sziklasírban több állatfajta is nyugodhatott, így a múlt század elején G. Belzoni említ olyan sírt, ahol bikák, tehenek, juhok, majmok, madarak, halak múmiái feküdtek. Egyes szent állatok abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy bronzszobrot vagy ládácskát kaptak koporsóul gazdájuktól vagy valamelyik tisztelőjüktől. A csodálatosan élethű macskaszobrok egy része például belül üres, s valamikor macskamúmiát rejtett. Ugyanígy a bronzíbiszek készítésének is az volt a célja, hogy a halott íbisznek szolgáljanak méltó nyughelyül. A kígyók veszélyes ellenségét, az egyiptomiaknál közkedveltségnek örvendő ichneumonokat néha ülő oroszlánokat ábrázoló szobrokba helyezték.
Egészen különleges formái is ismeretesek a halott állatok tiszteletének. Így parányi doboz alakú koporsókban skarabeusokat temettek el különböző helyeken. Szahuré abusziri sírtemplomában, ahol az Ujbirodalom korában Szahmet-kegyhely jött létre, gyíkkoporsókat találtak az ásatók, bár a gyík általában nem tartozott a szent állatok közé. Egyes alvilági démonok tartanak kezükben gyíkokat, ami arra mutat, hogy a gyíkok Ozirisz országával álltak kapcsolatban.
A Kr. e. I. évezredben nyerte el az egyiptomi vallás azt az arculatát, mely sok idegen szemében annyira nevetségessé tette. Az állatkultusz valóságos népvallássá vált, s a római korban egyes települések lakossága között háborúságok robbantak ki, mivel egyik a másik szent állatát nem tisztelte vagy meg is ölte. A papok, a művelt rétegek felfogása viszont ezekben az időkben sem mutat változást.
Érdekesen világítja meg az állat külső szimbolikus jellegét Hérodotosz (11.42.), amikor arról beszél, hogy Héraklész (Honszu) mindenáron látni akarta Zeuszt (Amont). Ennek ez nem volt kedvére. Végre, amikor fia nem tágított, úgy oldotta meg a dolgot, hogy egy lenyúzott kos bőrét tartotta maga elé. A fejét levágta és bőrét felhúzta, úgy mutatta meg magát neki. Ezért adnak az egyiptomiak Zeusznak (Amon) kosejet. A koskülső tehát maszk, mely csak arra szolgál, hogy az istenség rnások számára érzékelhetővé váljék.

/ A cikk Kákosy László : Az ókori Egyiptom története és kultúrája című könyvéből származik (Osiris kiadó) /