Abydos Gate - Csillagkapu :: Mitológia

Nem messze Kairótól, az ősi Héliupolisz területén fekvő Matarijeh faluban a lakosok nem mulasztják el, hogy felhívják az odatévedő idegenek figyelmét Mária fájára. Fallal körülvett térségben áll egy öreg, kiszáradt, oldalra hajló szikomorfa, mely alatt a legenda szerint Szűz Mária pihent a Szent Család egyiptomi tartózkodása idején. A jelenlegi fát 1672 után ültették elpusztult elődje helyére.
Évezredes pogány hagyomány továbbéléséről van itt szó, mely más tartalmat kapott. Itt állt a fáraók korában a szent Ised-fa, a királyok tartós, boldog uralkodának jelképe. Thot és Szesat istennő írták fel leveleire a trónra lépő fáraó nevét és uralkodási éveit. A fa eredetét az egyiptomi hagyomány a legrégibb múltba vezeti vissza. Amikor Rének hajdan meg kellett küzdenie ellenségeivel, ez a fa meghasadt; valószínűleg arra gondoltak az emberek, hogy belőle lépett elő a Napisten. Ez volt Héliupolisz leghíresebb, de nem egyetlen kultikus fája. A város egyik istennője, Jusz-Aasz birtokában volt az a fa, melyben élet és halál lakozott. Arra kell gondolnunk, hogy jósjeleket kérők keresték fel ezt a fát, úgy, mint a görögök Zeusz híres dodónai fáját. A Harris Papirusz (29. col. 31. sk. sor) is említ két szent fát Héliupoliszban, az egyiknek italáldozatokat mutattak be, sőt egy szent nyárfáról is beszélnek a források.
A héliupoliszi szent fák a legközismertebbek, de rajtuk kívül számos más fa tiszteletéről is tudunk. Némelyik szinte elválaszthatatlan egy-egy istentől. Hathor istennő például gyakran kapja a "déli szikomorfa úrnője" címet. Ptahhal és Thottal kapcsolatban is beszéltek egy olajfáról. Ré reggelenként két szikomorfa között kel fel.
A halállal kapcsolatos hiedelmekben is fontos hely jutott a fáknak. Az Ozirisz-sírok képein fát is ábrázolnak, erre telepszik le az isten lelke, ba]a, mely egyes ábrázolásokon nem rnás, mint az újra és újra életre kelő Nap-madár, a főnix. Az Ozirisz-fák utóéletét egyébként lépten-nyomon láthatja, aki falvakat, kisebb városokat keres fel Egyiptomban. Általános szokás, hogy a mohamedán szentek, a sekhek valódi vagy jelképes sírja fölé kis kupolás építményeket emelnek, ezeket sokan látogatják, segítséget remélve. Mellettük gyakran fák állnak, sőt olyan sírt is megfigyelhetünk, ahol a fa már teljesen kiszáradt, s bár az ország szegény fában, mégis helyén maradhatott, nyilván vallásos tisztelet fűződött hozzá.
Fa lehet Ozirisz megtestesítője is. Egy varázspapirusz (Salt Papirusz 825.) úgy tudja, hogy egy nyugaton álló fa Ozirisz számára nőtt ki, míg párja, egy keleti fa Széth kiömlő véréből sarjadt. A Halottak Könyve 193. fejezete a pálmafát "Ozirisz testé"-nek mondja, melyből ezért tilos koporsót előállítani.
A túlvilági fák istennője Nut. Maga az égi fa gondoskodik rninden jóról az elhunyt számára. A halott táplálását a legegyszerűbb formában, meglepő módon éppen egy királyi nyughely, III. Thotmesz sírja tárja elénk, ahol az egyik falképen a fa megszoptatja az uralkodót, a túlvilági újjászületés anyatejével erősíti meg az új életre.
A magánsírok legmegragadóbb részletei közé tartoznak azok a falfestrnények, amelyeken a fából kinövő Nut istennő étellel-itallal látja el a túlvilágra érkezőt. Áldozati követ is díszítettek ilyen jelenettel (116. kép). Egy fa a túlvilág kapujában az ágait nyújtja a királynak (Pyr. 1140.), másik pedig koronáját fordítja feléje (Pyr. 1723.). Halotti papiruszokról is ismert motívum a fa, melyből kinyúlik egy ág, mintegy biztatóan, hívogatóan int a halottnak, vagy segíteni akar neki.
Az egyszerű ember mindvégig ragaszkodott a szent fákhoz, s tiszteletük szívósabbnak bizonyult a régi istenekénél és szent állatokénál, és két nagy vallási változás, a kereszténység, majd az iszlám elterjedése után ma is része a néphitnek.

Az élettelen tárgyak kultusza a vallás legrégibb megfogható rétegeitől nyomon követhető. Héliupolisz egyiptomi neve (Junu) a jun-oszlopra megy vissza. Egy másik, ugyanitt tisztelt oszlopot bikafej díszített. Mivel a később Mnevisznek nevezett Nap-bika tisztelete ebben a városban legalábbis az Óbirodalomig visszavezethető, valószínű, hogy ez utóbbi oszlop a bika egyik jelképe volt. Nevezetesebb az oszlopoknál a város egy másik kultusztárgya, a ben vagy benben-kő, mely a Nap-kultusszal és a teremtésmítoszokkal állt kapcsolatban. Ez a hegyes kő volt az előképe a késobbi égre törő Nap-kőszálaknak, az obeliszkeknek, melyek csúcsának neve benbenet. A kő nem maradt ránk - lehetséges, hogy még ott rejtőzik a Matarijeh környéki szántóföldek alatt. Az idők hajnalán ezen a kövön tűnt fel a Teremtő: "Ó, Atum-Heperer, aki felragyogsz a dombon! Felragyogsz, mint a ben-kő főnixe a héliupoliszi főnixházban." (Pyr. 1652.) A Napisten eszerint főnixmadárként emelkedett fel a kőfétisre. A mítosz valóságtartalmát az egyiptomi számára teljes mértékben hitelesítette az a tény, hogy a ben szótő van jelen az uben (felragyogni) és a benu (főnix) szóban is.
A kőfétis helyi nevezetesség volt, az obeliszkek viszont egész Egyiptomban meg- találhatók, városokban és temetőkben egyaránt. Az Óbirodalom idején a Nap-szentélyek központi udvarában óriási méretűre épített obeliszkek álltak. Ezeket később az egyetlen kőből készült monolit obeliszkek váltják fel. Kifaragásuk, szállításuk, felállításuk az egyiptomi technika csúcsteljesítrnényei közé tartozik.
Az Óbirodalom idején az egyes sírok előtt felállított kis obeliszkek a Napisten védelmét biztosították az elhunytak számára. Szepulkrális jelentőségük az Óbirodalom után is kimutatható. A Későkorban usébti-tartó ládácskákra illesztettek kis obeliszkeket. Legtöbbször azonban templomok díszítésére szolgáltak, általában párosával helyezték el őket a kaputornyok elé. Oldalaikon feliratok, képek vannak, de legszentebb részük a piramis formájú csúcs, rnelybe legtöbbször istenek és királyok alakját vésték. A hegyes végződést a Napisten lakhelyének gondolták. Az Újbirodalom idején az obeliszkek áldozatokban is részesültek, s egyesek szernében azonosak voltak a Nappal vagy valamely más istennel.
II. Ramszesz idején az isten-király egyik rnegnyilvánulásaként fogtak fel egyes obeliszkeket. A luxori nyugati obeliszk neve például: Ramszesz, Atum kedveltje. Más természetű az obeliszk szerepe az Ozirisz-kultuszban. Ez esetben fallikus szimbolikát láttak az obeliszkben. Előkerültek miniatűr, belül üres példányok, melyekben vászonból kialakított falloszok voltak, oldalukon pedig Ozirisz és Ízisz ábrázolása látható.
A fő szirnbolikus tartalom azonban egészen a római korig a Naphoz fűződött. Jól ismerte ezt még Augustus is, aki az Egyiptom meghódítása után Rómába vitetett két obeliszkre a SOLI DONUM DEDIT dedikációs feliratot vésette.
A dzsed-oszlop - mint a nevéből is kitűnik (dzsed = tartósnak lenni) - a maradandóság jelképe volt. Több isten kultuszával is társították, legtöbbször Ozirisszal kapcsolatban említik. A Halottak Könyve 155. fejezete a hátgerincének mondja, bizonyos azonban, hogy ez csak késői, másodlagos magyarázat. A dzsed a memphiszi fétisek egyike, képe először az I. dinasztia idején tűnt fel a heluáni temetőben. Az Óbirodalom alatt "fenséges dzsed"-ként tisztelték Memphiszben.
Az egyiptomi művészek igyekeztek életet lehelni az oszlopba, néha szemekkel, karokkal látták el. Ilyenkor rendszerint Ozirisz jelvényeit, a pásztorbotot és az ún. korbácsot kapja, sőt az isten atef-koronáját is viselheti. Meglepő módon azonban - igaz, csak kivételesen - Ozirisz gyilkosát, Széthet is megtestesíthette (Dramatikus Rainesszeum Papirusz). Volt ernellett szoláris vonatkozása, a Halottak Könyvében előfordul olyan képe, ahol karjaival a Napot emeli magasba. Az új kezdetnek, az újjászületésnek is szimbóluma, ez az eredeti tartalma a "dzsed felállítása" rítusnak, mely fontos része volt a koronázásnak és a királyí jubileumi ünnepségeknek is.
Bár a dzsed - különösen amulettként - számtalan példányban maradt fenn, nem könnyű megállapítani, hogy mit is akart ábrázolni, hogyan lehet magyarázni a felső rész vízszintes tagolását. Hátgerincet csak akkor láttak bele, amikor az eredeti jelentés már elhomályosult. A legvalószínűbbnek az a feltevés látszik, miszerint simára faragott fatörzs volt, s felső részét nádkötegekkel, esetleg faágakkal vagy kalászokkal kötötték körül. Dzsed női párja a tjet amulett.
Dzsed az ország nagy templomaiban, sírokban egyaránt megtalálható, az uh fétisnek viszont csak lokális kultusza volt Közép-Egyiptomban. Kuszai vidékén tisztelték ezt a két tollal díszített papiruszszárat. Mivel egész sorozat személynév ismeretes Uh képzéssel - így Uh Elégedett, Uh az Ő Védelme stb. -, biztos, hogy itt valóságos isteni rangra emelkedett. Az istenjogarok változatos csoportjából egyet, Amon jelvényét már korábban kiemeltük. A király jogarának veszélyes mágikus erőt tulajdonítottak. Egy V. dinasztia korabeli felirat meséli el (Urk. I. 232.), hogy egy Rawer nevű tisztviselőt, akinek lábára ráesett a királyi jogar, az uralkodónak kellett megmentenie - az ugyancsak varázshatalmú - "épségben maradj" szavakkal. Egyik leggyakrabban használt jogar az állatfejű, alul villás végűen kiképzett uasz. Az igen régi fétisek egyike, a nomosznevekben is felhasználásra kerül: az Oxürhünkhosz (Uab) kerület nevét két ilyen jogarral írták, Théba (Uaszet) nevének egy uasz-jogar a szójele. Az utóbbi esetben tollak és szalagok is ékesítik. Az állatfej az esetek többségében jól felismerhetően Széthet ábrázolja. Széth a viharok ura, innen ered az a hiedelem, hogy a jogar a szelek felidézője (Halottak Könyve 125. fejezet). Ez azonban nem befolyásolta a jogar népszerűségét, melynek legnyilvánvalóbb jele, hogy oly gyakran ábrázolták a különböző istenek kezében. A szó jelentése "hatalom, uralom, boldogság".
A sírokba helyezett uasz-jogarok a megdicsőült elhunyt másvilági királyságára utaltak. LIasz közeli rokona a dzsam jogar: csak abban különbözik az előbbitől, hogy szára nem egyenes, hanem hullámosra faragták ki. Az istenjogarok kultusza annyira általánossá vált, hogy a Későkornak minden templomában őriztek ilyen szent tárgyat.
Fétis volt valaha az isten szó hieroglifája, a nutjer. A vászoncsíkokkal körültekert jelvény később a szent helyeket jelző zászlóvá alakult, az isteni hatalom jelenlétére hívta fel a figyelmet. Később harci bárdnak tekintették.

/ A cikk Kákosy László : Az ókori Egyiptom története és kultúrája című könyvéből származik (Osiris kiadó) /